Megyesi Katalin: „A hullámvasút aljáról mindig felfelé vezet az út”

A hit, az emberség és a kitartás jegyében tevékenykedik. Munkájában a gyermekek fejlődésére, támogatására és a pozitív értékek átadására helyezi a hangsúlyt, miközben kreativitását és elhivatottságát egyaránt kamatoztatja. A kézműveskedés és a zene tölti fel energiával, férjével közösen szervezett gitártáborai és zenei szolgálatai révén törekszik a közösség erősítésére. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Megyesi Katalin, az Ungvári Magyar Tannyelvű Drugeth Gimnázium alsós tanítónője.

Bujdosó Ivett

– A pedagógusi pályát választotta.

– Hosszú út vezetett idáig. Ám miközben magam is elgondolkodtam azon, miért húzott a szívem a tanítói pályára, eszembe jutott egy gyerekkori emlékem, ahogyan – sok kislányhoz hasonlóan – tanító néninek képzeltem el magamat, és iskolásdit játszom a babáimmal. Ez a kedvtelés egész általánosban végigkísért, ám a továbbtanulásról szóló döntés meghozata közben valami mégis félrecsúszott. Most már számomra is meglepő, de az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Koledzsbe jelentkeztem. A lépcsőházunkban lakó zenetanár hatására egy ukrán népi vonós hangszeren, a domrán játszottam. Zenei tudásomat most a szabadidős tevékenységeim során kamatoztatom, igaz, nem domrán, hanem gitáron játszom. Évekkel később végeztem el az óvodapedagógia szakot, majd óvónőként helyezkedtem el a 17. számú munkácsi magyar óvodában. Hat évvel később Ungváron, a 6. számú magyar óvodában is e munkakörben folytattam a pályafutásomat. Ezalatt elvégeztem az alsós tanítói szakot a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, és jelenleg az Ungvári Magyar Tannyelvű Drugeth Gimnázium alsós tanítónőjeként tevékenykedem. Három éve foglalkozom a kisdiákokkal, és úgy érzem, megtaláltam a helyemet.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– Kijelenthetem, boldog gyermekkorom volt. Ungváron születtem, három fiútestvérem volt, ám egyikük sajnos egy betegség következtében fiatalon elhunyt. Én a harmadik gyermek vagyok a családban. Vidáman teltek az éveink, számos együtt töltött pillanatra emlékszem. Ilyenek voltak a közös erdőjárások, barangolások a természetben. Nagyszüleim falun éltek, hozzájuk is gyakran ellátogattunk, jókat játszottunk az unokatestvéreinkkel. A természet szeretete azóta is megmaradt bennem, a mindennapi életemben is igyekszem tenni a környezetért, illetve szívesen kirándulunk a férjemmel.

– Meséljen a családjáról.

– A férjemmel kettecskén élünk Ungváron. László az Ungvári Római Katolikus Plébánia diakónusa. 19 éve vagyunk házasok, gyermekünk nem született. Számos közös programunk van, az egyik kedvenc elfoglaltságunk a séta a központban, ami közben jókat beszélgetünk. Nagyra értékelem a közös étkezéseket, az együtt töltött időt. Az édesanyám és a testvéreim már Magyarországon élnek, ám mindannyiukkal igyekszünk tartani a kapcsolatot, van családi Messenger-csoportunk, ahol megbeszéljük a mindennapjainkat.

– Mivel foglalkozik a szabadidejében?

– A kézműveskedés minden fajtája érdekel és lefoglal. A kötés, a varrás, a hímzés és a horgolás is kedves számomra. Emellett szeretem a számfestést, és vízfestékkel is szívesen alkotok. Mondhatni, minden éven van valami új technika, amit elsajátítok. Emellett nagyon fontos szerepet tölt be az életemben a vallás. A plébánián szervezett programokban is aktívan részt veszek, a férjemmel már több mint húsz gitártábort szerveztünk. Ezekre az alkalmakra szeretettel várjuk a fiatalokat. A templomban emellett havonta egy alkalommal a Szent György Plébánia gitáros kórusával zenei szolgálatot végzünk.

– A vallás iránti elkötelezettsége a férje által került előtérbe az életében?

– Nem, még gyermekkoromban a nagymamám tanított meg arra, hogy az Istenbe vetett hit mennyi erőt és reményt adhat az életben. A szüleim a szovjet időszak alatt kevésbé élték meg a hitüket nyilvánosan, mivel abban az időszakban nem volt könnyű vallási meggyőződést kifejezni. Édesapám azonban az enyhülést követően templomjáró lett, és „vitte” magával az egész családot. A férjemet is az egyház által ismertem meg, azóta pedig tovább erősítjük egymásban a hitet és a közös értékeket, amelyek életünk alapját képezik.

– Tudja leplezni az érzéseit?

– A negatív érzéseimet inkább magamban tartom, ám az örömömet bátran kimutatom. Előbbi esetében is inkább a konfrontálódás nehéz, ugyanis szeretem előbb végiggondolni a nézeteltérés okát, nem pedig azonnal lereagálni azt. Ilyenkor leggyakrabban a férjemtől kérek tanácsot, vagy imában fordulok a Jóistenhez, hogy segítsen irányt mutatni a helyzetben.

– Jó emberismerőnek tartja magát?

– Inkább azt mondanám, vannak megérzéseim. Igyekszem jó szándékkal nézni az embereket, ám sajnos előfordul az is, hogy az „előítéleteim” tévesnek bizonyulnak. Többségében mégis én vagyok az utolsó a társaságban, aki nem veszi észre a nyilvánvalót és a végsőkig próbálom megmagyarázni az illető viselkedésének miértjét. Vallom, mindenkinek van egy csomagja, amivel érkezik, én azonban a hibák kinagyítása helyett arra törekszem, hogy a pozitívumokra, az erősségekre és a fejlődési lehetőségekre helyezzem a hangsúlyt. Hiszem, hogy mindenki képes a változásra és önmaga fejlesztésére, ha megfelelő támogatást és biztatást kap.

– Mivel lehet feldühíteni?

– Amikor nem úgy alakulnak az események, ahogy én azt elterveztem. Ennek elfogadásán még dolgoznom kell, hiszen nem mindenki látja ugyanúgy a helyzetet, ahogyan én. Néha nehéz elfogadni, hogy mások más szemszögből közelítenek meg problémákat, vagy eltérő módon reagálnak. Azonban igyekszem türelmes lenni és megérteni a különböző nézőpontokat, hiszen ezekből én is sokat tanulhatok.

– Tud nemet mondani?

– Igen. Amikor azt látom, hogy az időmbe nem fér bele, akkor visszautasítom a kérést. Néha emiatt azért gyötör lelkiismeret-furdalás, ám azt is tudom, hogy nem kell minden percünket feladatokkal megtölteni. Emellett könnyedén lemondok, ha az adott dolog erkölcsileg nem összeegyeztethető a szemléletmódommal.

– Kitartó?

– Eléggé eltökélt vagyok a céljaim elérésében, ám előfordul, hogy elgyengülök. A hullámvasút aljáról mindig felfelé vezet az út. Engem úgy neveltek, hogy ha elkezdek egy feladatot, azt végezzem is el. A kötelességtudat mindig győzedelmeskedik bennem, bármilyen akadály is gördüljön elém közben.

– Mivel lehet megbántani?

– Talán azzal, amikor mellőznek.

– Mit tart a hosszú házasság titkának?

– Próbáljuk szeretni és tisztelni a másikat, és igyekezzünk minél többet beszélgetni egymással. El kell tudni fogadni az ellentétes véleményt, és persze hajlamosnak lenni a kompromisszumra. Csak a jót feltételezzük a párunkról, és tudjunk lemondani a saját akaratunkról a másik javára. Ez a szeretet, ami a titok maga.

– Mik a céljai?

– Amikor eljön az idő, szeretnék a mennyországba jutni. Ennek érdekében igyekszem úgy élni az életemet, hogy méltó legyek erre.