„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.”
Így kezdődik Dante Alighieri elbeszélő költeménye, amelyen 1307-től egészen 1321-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Maga a „befejezetlenség” már önmagában üzenet, jelképe, sugallata annak, hogy az élet nem ér véget a halállal…
Egyszer minden ember eljut a maga sötét erdejébe, ahonnan nem találja az igaz utat, ami talán a végnél is elkeserítőbb. Hisz a kilátástalanságnál a legkegyetlenebb bizonyosság is elfogadhatóbb. Erre utal a felirat a pokol kapuján:
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”.
Dante az embert teszi felelőssé bűneiért, s a bűnhődést mintegy az igazság beteljesülésének tekinti. A jelenben egész közösségek szenvednek, nemzetek válnak földönfutóvá szűk csoportok érdekeinek szolgálatában.
Van-e lehetőség arra, hogy az emberiség rátaláljon az igaz útra?
Van-e remény, arra, hogy véget ér a rombolás?
Van-e esély a békére?
Az ENSZ adatai szerint 2023-ban kétmilliárd ember, a Föld lakosságának negyede élt konfliktus sújtotta területeken. Ilyen kiterjedt háborús fenyegetésre 1945 óta nem volt példa.
Becslések szerint az elmúlt évben 84 millió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét a világban dúló konfliktusok miatt, és 274 millióan szorultak humanitárius segítségre. Ráadásul az erőszakos konfliktusok nehezítik az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést, ami növeli az elszegényedés, a nélkülözés kockázatát.
Mostanság sokan gondolhatják azt, hogy létezik Dante poklánál rémisztőbb hely is, s ez nem más, mint a bolygónk maga.