Szolgálat egy életen át ● Kárpáti Igaz Szó

Sokan töltik egyedül a karácsonyt, emlékeik vagy a tv-képernyő segítségével élve túl a szeretet ünnepét, ha nincs, akire örömmel pillanthatnának. Ezért ebben az időszakban még inkább előtérbe kerül, hogy ne hagyjuk magukra, segítsük az egyedülállókat, az elesetteket. És ezt nem csak tárgyak segítségével tehetjük meg. Mert az egymásra fordított időnk – egy jó szó, egy ölelés – sokkal értékesebb ajándék. Szerencsére vannak még, akik másokért vállalják a „magányt”. A szenteste ügyelő mentősök vagy a közüzemi, erőművi, szállítói szférában dolgozók, az önkéntesek mind a közösségért vállalják a magányos karácsonyt.

Magyar Tímea

Péntek Zoltán, a Kárpátaljai Keresztyén Diakóniai Jótékonysági Alapítvány ungvári munkapontjának egészségügyi dolgozója, mivel mindennapjait az önzetlen segítségnyújtás tölti ki, elsőkézből tudja, hogy karácsony táján a magányos szobák még magányosabbakká válnak.
Zoltán Ungtarnócon látta meg a napvilágot református családban. Nagyapja és édesanyja is presbiter volt az Ungtarnóci Református Gyülekezetben, így törvényszerű volt, hogy a nyomdokukba lépett. Édesapját huszonéves korában elveszítette, agyvérzés vitte el, édesanyja egyedül nevelte fel őt és öccsét. Sislócon járta ki az általános iskolát, majd 1978-ban elvégezte a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskolát. Egy speciális csoportba került, amelynek tagjait a hadsereg számára képezték ki felcsernek. Egyfelől nagyszerű felkészítést kapott, másfelől csak a szerencsén múlt, hogy a katonai szolgálata idején nem küldték el az afganisztáni háborúba. Amikor leszerelt, az ungvári mentőszolgálatnál helyezkedett el. A súlyos infarktusos betegeket ellátó rohamkocsira osztották be. 2019-ben nyugdíjazták. Arra is volt példa, hogy munkán kívül kellett életet mentenie. Mindig pozitív töltést kapott, amikor sikerült visszahoznia valakit az életbe. Elárulta, sokszor érezte, hogy egy felsőbb erő irányítja a kezét. Több évtizedes lelkiismeretes munkájáról tanúskodik a számtalan elismerő oklevél, sőt elnöki kitüntetést is kapott, Érdemes egészségügyi dolgozó lett.

– Gyakorlatilag az életmentés lett a küldetésem. Fizikai megterhelés, állandó stressz alatt dolgoztunk napi több tucat embert lehozva az emeletről. A mentőszolgálatnak köszönhetem a feleségemet, Verát, aki szintén felcser. Sőt a lányunk, Alexandra is egészségügyis, aki jelenleg egy Budapesti rehabilitációs központban dolgozik. A fiam, András is Magyarországon él a családjával. Két unokám van, Zétény és Zselyke. Mindketten református oktatási intézménybe járnak, egyikük első osztályba, másikuk óvodába.

Zoltán elmondása szerint, bár hívő családban nőtt fel, templomjáró ember volt, igazából a mentőn dolgozva hívta meg az Úr, akkor szólította meg. 2009-ben az Ungtarnóci presbiterválasztáskor bekerült a presbitériumba, majd amikor elhunyt a gondnok, őt kérték fel a helyére, mely posztot az elmúlt 15 évben ő tölti be a 81 tagú kis gyülekezetben. Közben 2014-ben elvégezte a Sárospataki Református Teológia Presbiter- és gyülekezeti Munkásképző Népfőiskolát. Nagy bánata, hogy a gyülekezet 25 százaléka külföldön van, így egy ideje nem gyarapszik a hívek száma, tavaly egyetlen keresztelőt tartottak.

– Így kezdődött, ezután a Jóisten egyik feladatot a másik után „rakta rám” – meséli az optimista, jó kedélyű nyugdíjas. – Pont a nyugdíjazásom előtt szólt Héder János főjegyző úr, hogy létrejön a Kárpátaljai Keresztyén Diakóniai Jótékonysági Alapítvány, melynek első programjaként az Otthoni Beteggondozó Szolgálatot indították el. A célja, hogy a kórházi ápolás után hazakerülő betegek, elsősorban idősek és egyedül élők számára, szakszerű beteggondozást – bevásárlás, mosdatás, takarítás, adományozás stb. – biztosítson saját otthonukban. Kérdezte, vállalnám-e ezt a tevékenységet. Mivel tisztában voltam vele, hogy a nyugdíjas lét legnagyobb átka az unalom, az érzés, hogy nincs rád szükség, a túl sok szabadidő, ezt megelőzvén úgy döntöttem, elvállalom a felkínált lehetőséget. Egy rövid szlovákiai képzés után, Kiss Dénes kollégámmal ketten gondoskodunk az ungvári ápoltjainkról. Jelenleg 40 embert gondozunk, naponta általában 6-8 emberhez, látogatunk el, segítjük őket, amiben kell. Egyre több a beteg. A Covid és a háború idején sok fiatal külföldre ment és sajnos nincs jelentkező, hogy bővíthessük a szolgálatunkat. Azonkívül, nem mindenkinek adatik meg, hogy képes elviselni mások bánatát és van hozzá ereje, hogy lelkileg támogassa az arra szorulót. Mert az a tapasztalatom, hogy

a legtöbb gondozottunknak elsősorban az hiányzik, hogy elbeszélgessen vele valaki. Az egészségügy elsősorban a testtel foglalkozik, pedig a lélek gyógyítása ugyanolyan fontos lenne

– véli.

Beszélgetés közben kiderül, meghatározó emléke Zoltánnak az 1988. december 7-én az örményországi Spitakban történt 10-es erősségű földrengés. 25 ezer ember vált az áldozatává, további 40 ezer megrokkant, 1 millióan fedél nélkül maradtak. Zoltán a mentőszolgálatnál négytagú önkéntes csapatot toborzott és elutazott segédkezni a károk likvidálásában.

– December volt, nagyon hideg a hegyekben. Három hónapig voltam ott. A rettenetes körülmények között sokat tanultam emberségből, empátiából. Ott is éreztem az ima erejét. És rájöttem, hogy a szó sokszor többet segít, mint a gyógyszer. Harminc év múltán, a tragédiára emlékezve, a Kárpátaljai Örmény Közösség felkutatta a 17 kárpátaljai likvidátort és egykori segítségnyújtásunkat meghálálva kitüntettek bennünket. Nagyon megható volt, hogy három évtized távlatából gondoltak ránk.

Zoltánnak, aki időközben az Ungi Egyházmegye zsinati világi tagja, a számvizsgáló bizottság elnöke, a Kárpátaljai Református Egyházkerület számviteli bizottsági tagja lett, számos teendője mellett még hobbira is jut ideje. Faragással foglalkozik, több kopjafa – egyik az ungtarnóci református templom mellett áll – és más egyházi vonatkozású tárgy került már ki a keze közül. Főleg télen veszi elő a vésőt, aminek előzménye, hogy még iskolás korában grafikát tanult az ungvári úttörőpalotában.

Az unokáit általában hétvégénként látogatja. De ilyenkor, karácsony táján, amikor sok a munka, zajlik az adományozás, amit adminisztrálni kell, kénytelen feláldozni a közösen töltött perceket. Míg az ünnepeken mások pihennek, neki, ahogyan a lelkészeknek is, ilyenkor kezdődik a szolgálat legnehezebb része. Mind fizikailag, mind szellemileg le szokott merülni az év végén, vallja be. Mert képtelen itthagyni a gyülekezetét. Úgy érzi, elárulná őket, ha a szeretet ünnepén távol lenne tőlük. A családja megérti, s amint teendői engedni fogják, azonnal meglátogatja a gyerekeket, mondja.

–Miben más az idei karácsony? Abban, hogy míg a háború előtt hazajöttek a családtagok és megteltek a padsorok a templomban, most egyre kevesebben vagyunk. Akik maradnak, azoknak szeretnénk vidámabbá tenni az ünnepet, biztatni őket, megajándékozni, hogy azoknak is lehetősége legyen megteríteni az ünnepi asztalt, akik minimálnyugdíjból kénytelenek megélni.

A 66. évében járó Zoltánt a lánya korholja, hogy saját egészségére is gondoljon. Olykor ingadozik a vérnyomása, térdkopása is van, de egyre csak halogatja a műtétet.

–Ha egy időre kiesek a sorból, mi lesz a gondozottaimmal?! – teszi fel a kérdést. Végül Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt levele 4. fejezetének 13. verséből idéz:

–„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Ezzel az igerésszel kívánok áldott, szeretetteljes karácsonyt és békés, boldog, örömökben gazdag új esztendőt minden keresztyén honfitársamnak, akik itthon Kárpátalján vagy akár a határon túl fog
ünnepelni.