Takács Zsuzsanna: „Hiszem, hogy az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük azokat…” │KISZó-portré

Alsós tanítónő, aki számára a tanítás nem csupán hivatás, hanem életforma. Szívügye a magyar hagyományok ápolása, amit nemcsak családja, hanem tanítványai körében is továbbad. A Kárpátaljai Magyar Népművészeti és Hagyományőrző Egyesület vezetőjeként évek óta azon dolgozik, hogy a közösségi értékek ne csak fennmaradjanak, hanem gazdagodjanak is. Bár élete során sok kihívással találkozott, derűjét és nyugalmát mindig megőrizte. Kikapcsolódást a kertészkedésben, az olvasásban és legfőképpen az unokájával töltött időben talál. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Takács Zsuzsanna, a Viski Kölcsey Ferenc Líceum alsós tanítónője.

Bujdosó Ivett

– Hogyan döntött a tanítói pálya mellett?

– Pedagóguscsaládban nevelkedtem, szüleim is ezen a pályán dolgoztak. Eleinte azonban nem ez volt a célom. Az egészségügy vonzott igazán, ám ezt a tervemet végül nem támogatták, így a tanítói pálya mellett döntöttem. Bevallom, most már nem bánom, mert ez egy csodálatos hivatás, amit szeretetből kell végezni. Ha valaki nem így áll hozzá, akkor ezen a pályán nehezen boldogul. A tanulmányaimat a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán végeztem, amelynek kihelyezett tagozata működött Beregszászon. Az itt szerzett tudást immár több mint három évtizede kamatoztatom. 1992 óta dolgozom a Viski Kölcsey Ferenc Líceumban, azonban nem tanítónőként kezdtem. Előbb szervezőpedagógusként tevékenykedtem, majd fokozatosan osztálytanító lettem. Az évek során öt kibocsátás került ki a kezem alól, így már az egykori tanítványaim gyermekeit is tanítom. Ez nagyon különleges érzés, hiszen látom a munkám hosszú távú hatását. Úgy gondolom, ez a hivatás nagy felelősség, hiszen az első négy osztály olyan, mint a háznak az alapja. Ha ez az alap nem stabil, akkor a gyerekek később nehezebben boldogulnak. Ezért mindig arra törekszem, hogy a tanulók írás-olvasási készségei biztos alapokon nyugodjanak.

– Hogyan látja jelenleg a magyar oktatás helyzetét Visken?

– A helyzet sajnos nem a legjobb, bár még ma is sok magyar gyermek jár az iskolánkba, a létszám folyamatosan csökken. Harmadik éve például már nincs két párhuzamos első osztályunk. Ez azért is aggasztó, mert az ukrán törvények szigorodásával gimnáziummá minősítenek minket vissza, amennyiben nem tudunk elegendő osztályt indítani. A munkánk így egyre nagyobb kihívásokkal jár, hiszen nemcsak a létszámcsökkenés, hanem az ukrán oktatási reformok is nehezítik a dolgunkat. Ennek ellenére igyekszünk a legtöbbet kihozni a helyzetből, és minden erőnkkel a magyar oktatás megőrzésén dolgozunk.

– Említette, hogy szívesen dolgozott volna az egészségügyben. Ez honnan ered?

– Talán valamilyen felsőbb sugallat volt, hiszen mai napig nem habozom, ha valakit elsősegélyben kell részesíteni, sebet kötözni, vagy vérnyomást mérni. Kétszer is előfordult, hogy a szüleimet kellett megmentenem, és ha nem lettem volna ott, már nem lennének velünk. Ez tovább erősített abban, hogy jó helyen lettem volna az egészségügyben is. Ugyanakkor a pedagógusi hivatásban is megtaláltam azt, amit az egészségügyben kerestem: az emberek segítése, a fejlődés támogatása. Ezért hiszem, hogy a helyemen vagyok.

– Meséljen a családjáról.

– A férjemmel, Miklóssal 1996-ban házasodtunk össze. Hozzám hasonlóan ő is viski, így itt telepedtünk le. Két gyermekünk született, Dóra és Ákos. Miklós mindig nagyon aktív ember volt, felsőfokú végzettsége ellenére az akkori nehéz gazdasági helyzet miatt sokféle munkát elvállalt, hogy biztosítsa a családunk megélhetését. Egy ideig külföldön dolgozott, majd szállodavezetőként itthon is sikerült megtalálnia a helyét. Szenvedélyesen rajongott a fociért, ám ez lett a veszte. A 17. házassági évfordulónkon, 41 évesen hunyt el egy focimeccsen. Dóra akkor 16, Ákos pedig mindössze 8 éves volt. A család és a barátok támogatása nélkül nem tudtam volna túlélni ezt az időszakot. Ők folyamatosan mellettem voltak, megszervezték, hogy szinte sose legyek egyedül. Ez a segítség lelkileg is erősített. Hiszem, hogy az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük azokat, és ez az életszemlélet mindig túlsegített a nehéz helyzeteken. A gyerekeimre nézve látom, hogy megérte a küzdelem, hiszen ők is helytállnak az életben.

– Mikor érezte azt leginkább, hogy szükség lenne a férjére?

– A férjem elvesztése után számtalanszor éreztem azt, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne mellettünk, és most is sokat gondolok rá. Talán a legnehezebb pillanatok mégis a gyerekek kamaszkorában jöttek el. Tudtam, hogy ő egészen másképp tudott volna hatni rájuk, mint én. Az apa jelenléte valami egészen más érzelmi alapot ad, mint amit egyedül, anyaként nyújtani tudtam. Ezek a helyzetek mindig emlékeztettek arra, hogy mennyire fontos szerepe volt a családunkban, és mennyire egyensúlyt teremtett közöttünk.

– Jelenleg mi jelenti önnek a legnagyobb örömet?

– A családom, az unokám, Ádám, aki most négyéves, tölti ki a mindennapjaimat, és minden perc vele igazi ajándék. Szívesen foglalkozom vele, és látom benne a tehetséget, akár táncról, akár szavalásról legyen szó.

– Hogyan kapcsolódik ki?

– A kikapcsolódás számomra a ház körüli tevékenységekben rejlik. Nagyon szeretek rendet rakni, takarítani, kertészkedni. Ezek az apró feladatok megnyugtatnak és feltöltenek. Emellett az unokámmal töltött idő a legnagyobb örömforrás. Egy-egy jó könyv olvasása is kikapcsol, de leginkább a családommal való együttlét az, ami boldoggá tesz.

– Emellett a Kárpátaljai Magyar Népművészeti és Hagyományőrző Egyesületet is vezeti.

– Ez is szabadidős elfoglaltság, amit szívből végzek. A hagyományőrzés fontos számomra, mert ezek a gyökerek kapaszkodót adnak az életben. Nemcsak a családomnak szeretném továbbadni ezeket az értékeket, hanem az osztályomnak is. Az ilyen tevékenységek által erősödik a közösségünk. Egyesületünk célja, hogy a magyar népművészet hagyományait ápoljuk, és ezt a következő generációkra is átörökítsük. Ez nem csupán szabadidős tevékenység, hanem egyfajta küldetés is.

– A családja méltán híres a Viski Falusi Turizmus elindításáról. Hogyan érintette a falusi turizmus helyzetét a koronavírus-járvány és a háború?

– A családommal sokáig foglalkoztunk falusi turizmussal. Édesapám idegenvezetőként dolgozott, anyukám pedig a vendéglátás minden részletét a kezében tartotta. Ez egy virágzó időszak volt, szerettek hozzánk jönni a vendégek, és sok szép emléket őriztünk ebből az időszakból. Sajnos azonban az elmúlt öt év nagyon nehéz volt. Először a koronavírus-járvány miatt ritkultak meg a vendégek, majd a háború kitörésével végleg megállt minden. Ma már alig érkezik valaki, pedig a szívünk mélyén továbbra is nyitottak vagyunk arra, hogy fogadjunk vendégeket, és programokat is biztosítsunk nekik. Édesanyámnak (Ötvös Ida – a szerk.) különösen fáj ez a helyzet, mert bár 70 éves, még mindig aktív, és szívesen folytatná. Még mindig bízunk abban, hogy egyszer újra életre kelhet ez a vállalkozás, és újra lesznek vendégeink, akik értékelik azt a különleges hangulatot és vendégszeretetet, amit kínálni tudunk.

– Vallásos?

– A vallás az életem fontos része. Református családból származom, és ez az értékrend mélyen meghatároz engem. Bár a mindennapi rohanásban nem jutok el minden vasárnap templomba, a hit mindig ott van velem. A nagy ünnepek alkalmával igyekszem tartani a hagyományokat. A férjem római katolikus volt, és a különböző felekezeti háttér sosem okozott problémát. Mindig tiszteletben tartottuk egymás vallási szokásait, és ezt a gyerekeimnek is továbbadtam.

– Mivel lehet megbántani?

– Az igazságtalanság és a hazugság a legnehezebben viselhető számomra. Ha valaki tudatosan próbál becsapni, az nagyon fájdalmas. Bár nem vagyok haragtartó, az ilyen helyzetek mélyen megérintenek. Mindig próbálok a tisztesség és őszinteség talaján maradni, és ezt várom el másoktól is.

– Gondolkodott valaha azon, hogy külföldre költözzön?

– A családunk sosem gondolkodott el a külföldre költözésen, még a háború idején sem. Hiszem, hogy valakinek itthon kell maradnia, hogy továbbvigye azt, amit az elődeink felépítettek. A gyerekeim is itthon képzelik el a jövőjüket, és ez számomra megnyugtató.