Sinkó Mónika: Minden gyerek egyedi, és én úgy tekintek rájuk, mint a sajátjaimra │KISZó-interjú

Interjú a „legkedvencebb” tanítónővel

Sinkó Mónika, a Verbőci Középiskola alsós tanítója, aki több mint két évtizede dolgozik pedagógusként. A tanítványaira úgy tekint, mint a saját gyerekeire. Nemcsak tanítja, hanem neveli is a rá bízott csemetéket, értékrendjével és szorgalmával pedig minden nap azon dolgozik, hogy a kicsiknek ne csupán tudást, hanem önbizalmat és közösségi élményeket is adjon. Az idei Kedvenc kárpátaljai tanárom versenyen közel 100 tanár közül választották őt az egyik legjobbnak. A Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány (KFMA) immáron tizenkettedik alkalommal rendezte meg ezt a versenyt, melynek célja, hogy a kárpátaljai magyar tannyelvű oktatási-nevelési intézmények kiemelkedő pedagógusait méltassa.

Az idén úgy alakult, hogy mindhárom kategóriában Verbőcön működő oktatási-nevelési intézmények pedagógusai kapták az elismerést. Háromrészes cikksorozatunkban az ő munkásságukat mutatjuk be. A Beregi Veronikával készült interjút ITT, a Zelik Évával készültet pedig ITT olvashatják. 

Simon Rita

– Mikor kezdett el tanítani, és miért döntött úgy, hogy pedagógus lesz?

– Verbőcön végeztem az általános iskolai tanulmányaimat és őszintén szólva, a 9. osztály után nem igazán tudtam, milyen irányba induljak tovább. Több lehetőség megfordult a fejemben, de végül a tanítóképző mellett döntöttem. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy édesanyám is alsós tanító volt. Már gyerekkoromban lenyűgözött az elhivatottsága. Sokszor játszottam tanítósdit, ami már akkor jelezte, hogy vonz ez a pálya. Mostanra ő lett a példaképem. A tanítóképző befejezése után férjhez mentem, és 19 éve boldog házasságban élek. Két gyermekünk van, Mírjám és István, akik a legnagyobb ajándékok az életünkben. Igazi kis „csodacsalád” vagyunk, és nagyon hálásak vagyunk mindazért, amit az évek során együtt megéltünk. Azt valljuk, ami az élet más területére is igaz, hogy mindent meg lehet oldani, mindent meg lehet beszélni, ha összetartóak vagyunk.

A pályafutásomat 22 évvel ezelőtt Verbőcön kezdtem, ahol először szervezőként, majd könyvtárosként dolgoztam.

Később egyéni, individuális foglalkozásokat tartottam. Az évek során rengeteget tanultam a gyerekektől, és közben én magam is folyamatosan fejlődtem. Az igazi kiteljesedést akkor éltem meg, amikor alsós tanító lettem.

– Mit szeret a legjobban a tanításban?

– A legnagyobb öröm számomra a gyerekek kíváncsisága és őszintesége. Szeretem figyelni, ahogy rácsodálkoznak az új dolgokra, és olyan érdekes megélni azt a pillanatot, amikor valamit megértenek. Most 12 harmadik osztályosom van. Nagyon motivál az is, hogy minden nap más. Minden gyerek egyedi, és én úgy tekintek rájuk, mint a sajátjaimra. Fontosnak tartom, hogy mindenkiben meglássam azt a területet, amiben kiemelkedő. Például egyszer bábozást próbáltunk, és annyira tetszett nekik, hogy azóta is emlegetik. Ugyanez történt, amikor nagyítóval vizsgáltunk növényeket: a természet szépségeit felfedezve rácsodálkoztak a világ apró csodáira.

Az ilyen pillanatokért érdemes tanítani. Hálás vagyok, mert soha nem éreztem az évek során azt, hogy ne szeretnék dolgozni, nyűg lenne az iskolába menni.

– Miben látja a tanítás nehézségeit a mai világban?

– A legnagyobb kihívás számomra az, hogy minden gyerek más ütemben tanul, és eltérő az érdeklődési körük. Ezért nem lehet őket egyformán tanítani, hanem egyéni megközelítést igényelnek. A digitális világ is sok újdonságot hozott. Bár sokan tartanak tőle, én igyekszem lépést tartani a technológiai fejlődéssel. Szeretek interaktív eszközöket és játékokat használni az órákon, hogy a tanulás számukra is élvezetesebb legyen.

Olyan boldog lennék, ha lenne egy interaktív tábla az osztályunkban! Ez még élvezetesebbé tenné a tanulást.

Nagy kihívás, hogy a mai gyerekek figyelmét sokkal nehezebb lekötni. De a digitális eszközök mellett próbálom őket olyan közös tevékenységekre is ösztönözni, amelyek az empátiát, az együttműködést és a tiszteletet erősítik bennük.

– Mit gondol a magyar oktatás jövőjéről Kárpátalján?

– Bár számos nehézséggel nézünk szembe, hiszek abban, hogy Isten segítségével, a közösség ereje, a tanárok kitartása és a szülők támogatása révén a magyar oktatásnak van jövője.

Az iskola kéttannyelvű. A településen a mai napig abszolút többségben vannak a magyarok. Fontos, hogy átadjuk a hagyományainkat és megőrizzük nemzeti identitásunkat. Az iskolában igyekszünk erre nagy hangsúlyt fektetni, például ünnepi műsorokkal, történelmi események megemlékezésével és közös tevékenységekkel.

– Mit tanácsolna a pályakezdő fiataloknak?

– A legfontosabb, hogy szeressék, amit csinálnak, mert csak így lehet igazán sikeres valaki a pedagógusi pályán. Legyenek türelmesek, nyitottak és alázatosak. A tanári hivatás nemcsak a tanításról szól, hanem arról is, hogy megértsük a gyerekek egyéni szükségleteit, és segítsük őket abban, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket.

– Mit üzenne a szülőknek és diákoknak?

– A tanulás egy közös utazás, amelyben a tanár, a szülő és a diák egyaránt részt vesz. Fontos, hogy támogassuk egymást, értékeljük az apró sikereket, és higgyünk a fejlődés lehetőségében. Egyik kedvenc idézetem így szól: „A gyerekek olyanok, mint a pillangók a szélben: egyesek magasabbra tudnak repülni, mint mások, de mindenki a legjobb tudása szerint szárnyal. Miért is hasonlítanánk össze őket? Mindegyik más, különleges és egyedi.”