Palkó Éva: „…ha valamiben jók vagyunk, akkor azt érdemes mások segítésére használnunk”

Segíteni, főleg úgy, hogy nem várunk viszonzást, a világ egyik legszebb feladata. Az önzetlenség mindenkiben ott van, csak mindenki másként fejezi ki azt. Vannak, akik egyszeri felajánlásokkal próbálják szebbé varázsolni a nehéz körülmények közt élő embertársaik életét, míg mások hivatásszerűen, nap mint nap azért fáradoznak, hogy jobbá tegyék a környezetükben élők helyzetét. Utóbbiak közé tartozik Palkó Éva is, akinek hosszú éveken át tartó szolgálata sok gyümölcsöt termett az ungvári plébánián. Mindig lehetett számítani keresztény hittudatból fakadó emberséges munkájára. Ennek elismeréseként vehetette át a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye Pro Caritate díját.

Varga Brigitta

Palkó Éva Kisszelmencen született munkáscsaládban. A középiskola elvégzése után egy varrodában kezdett el dolgozni, majd férjhez ment és Szürtébe költözött. Két gyermeke született: fia, Palkó Tibor hegedűoktató, lánya, Palkó Ibolya zongoratanár. Később elektroműszerésznek tanult, majd az Ukrtelekom távirati irodában vállalt munkát, ahol csaknem 10 évig robotolt. Elmondása szerint mindig szeretett közösségben lenni, emberekkel dolgozni. Sohasem okozott számára nehézséget a kapcsolatteremtés, mindig sikerült hamar elnyernie mások bizalmát és tiszteletét. 2006 fordulópontot hozott az életében. Ekkor ismerkedett meg Mészáros Domonkos atyával.

– Egyik nap stoppolással szerettem volna bejutni Ungvárra, a szentmisére, és éppen az atya vett fel engem. Így kezdődött az ismeretségünk.

Mindig erős vágyat éreztem az iránt, hogy az Úr szolgálatába álljak, hogy másokkal is megoszthassam az én életemben gyakorolt kegyelmét.

Ebbe évekkel később beavattam az atyát is, aki felajánlott egy nevelői állást az Ungvári Szent Gellért Katolikus Szakkollégiumban. A távirati irodában megbecsülték a munkám, jól fizető állásom volt, így sokáig tanakodtam a váltáson. A szívem azonban egyre inkább húzott abba a közösségbe, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent egyetemisták kollégiumi nevelőjének lenni.

Éva 2011-ben kezdett el dolgozni az ungvári szakkollégiumban, ami akkoriban nemcsak egyetemi hallgatóknak adott otthont, hanem domonkos rendi nővérek is lakták, akik a kollégium vezetése mellett sok más pasztorációs feladatot is elláttak Ungváron és a környező településeken.

– Minden nap reggel 6 órakor szentségimádással és szilenciummal indult, majd szentmise következett. Ez eleinte nagyon új és szokatlan volt számomra. Korábban sokszor éreztem úgy, hogy kicsúszik az irányítás a kezemből a saját életem felett és a mindennapjaimat káosz uralja. Ott viszont meg kellett tanulnom elcsendesedni, békét teremteni a szívemben. Nagy hatással voltak rám a nővérek. Általuk sokat formálódott a jellemem, megszoktam a rendet, a fegyelmet, és megértettem, hogy az Úrhoz való fohász lételem.

Megtanultam felismerni a jeleket: hogy mi az, amit az Isten akar véghez vinni általam, és mi az, amihez csupán én ragaszkodom.

Sokat tanultam a nővérektől a közösségi munkáról, valamint a fiatalokkal való kapcsolatépítésről. A legfontosabb mindig is az volt számomra, hogy a diákokat életre szóló tanítással, tanácsokkal lássuk el, amelyeket az életük során bármikor hasznosítani tudnak.

Itt hat évig dolgozott teljes állásban, majd 2017-ben átvette az ungvári római katolikus plébániához tartozó Szent György Karitász vezetését. A szervezet ingyenkonyháján napi rendszerességgel készítettek meleg ebédet 50 rászoruló embernek, akik közül többen maguk mentek el az élelemért, míg azoknak, akik fekvőbetegek vagy mozgásukban korlátozottak voltak, a Karitász munkatársai házhoz vitték az ebédet. Mindezek mellett be is vásároltak nekik, kiváltották a gyógyszereiket, befizették a számláikat. Az ételek kiosztásánál elbeszélgettek a hívekkel, vigasztalták őket, imádkoztak velük, vagy csak meghallgatták panaszaikat, ami sokszor többet ért a magányos emberek számára, mint az önkéntesek által főzött finom eledel.

Évente több alkalommal osztottak élelmiszercsomagot a rászorulóknak

– Sokszor már az is nagy segítség volt, ha egy-egy önkéntes rá tudott nézni az idős, egyedülálló emberekre. Volt olyan támogatottunk, akihez csak mi jártunk. Egyszer a Karitász egyik munkatársa arra lett figyelmes, hogy ugyanott áll az étel, ahol előző nap hagyta, s kiderült, hogy a néni nagyon beteg lett. Tudván, hogy senki más nem siet a segítségére, kórházba vittük, majd segítettünk elhelyezni egy intézményben. Mi ugyan nem tudunk teljes ellátást nyújtani, csak meleg ételt viszünk, de

ez az eset is jól mutatja, hogy önmagában már a figyelmesség is milyen sokat ér.

Vannak, akik meghagyták, hogy haláluk esetén mi a teendő, mi hol található a házban, kit kell ilyen esetben értesíteni, tehát gondoskodnak saját maguk felől. Sokan eddig is egyedül voltak, de vannak olyanok is, akik most lettek teljesen magukra hagyva, mégsem csüggedtek el. Évente többször élelmiszercsomagot osztottunk, általában húsvétkor és karácsonykor, valamint augusztusban, ugyanis arra a hónapra bezárt a konyha, tehát akkor egyedül kellett ellátniuk magukat. A bevásárlásban is segítettünk, ágyban fekvőknek pelenkát vittünk, elbeszélgettünk velük, igény esetén az atyák is ellátogattak hozzájuk. Isten mindig úgy rendezi, hogy senki se maradjon egyedül. A többség mellett van egy szomszéd, egy régi munkatárs, aki odafigyel rájuk.

Emellett lelkigyakorlatokat tartottak, gyermekek számára nyári táborokat szerveztek, valamint a háború kitörését követően számos menekültet fogadtak a kollégiumban.

Palkó Éva hittanórákat is tartott az Ungvári Dayka Gábor Líceumban

– Hatvan ember elszállásolásának és ellátásának a megszervezése nem volt könnyű feladat. Ehhez szerencsére sok támogatást kaptunk Magyarországról, Szlovákiából. Sok magánember is segített felajánlásokkal. Az érkezést követő első pár napban „Szlava Ukrajini” szólással köszöntöttek, de mi rögtön leszögeztük, hogy nálunk egyedül Istené lehet a dicsőség, így onnantól már „Szlava Bohu”-t mondva üdvözöltek minden alkalommal minket.

Volt, aki a rossz pletykák miatt félt tőlünk, de hamar sikerült megbarátkoznunk és megváltoztatni bennük a rólunk kialakított negatív képet.

Éva délelőttönként a Karitászban tevékenykedett, délután a plébánia irodájában ügyelt. Mindezek mellett hittanórákat is tartott az Ungvári Dayka Gábor Líceumban, de volt, hogy kántorként is besegített. 2007-ben megalakult a domonkos harmadrend Ungváron, melyhez szintén csatlakozott. Szeptemberben azonban ismét váltani kényszerült és a Karitász vezetését átadta Prodanyuk Lászlónak, aki a feleségével nemrég a ráti Szent Mihály Gyermekotthon legújabb nevelőszülői lettek. Éva most Nyíregyházán él, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban sekrestyés. Elárulta, mára már ott is otthonosan érzi magát, akárcsak Ungváron.

A díjat Lucsok Péter Miklós, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye főpásztora adta át

– Nehéz volt ezt a döntést meghoznom, de a gyermekeim már régóta kint élnek. Szerettünk volna a közelükben lenni és az unokáink cseperedését is figyelemmel követni. Hatalmas meglepetésként ért, mikor megtudtam, hogy én kapom a Pro Caritate díjat. Hálás vagyok érte. Én csak végeztem a dolgom, számomra ez sosem volt teher. Úgy vélem, ha valamiben jók vagyunk, akkor azt érdemes mások segítésére használnunk. A gondviselés működése olykor csodákra képes, és akit az Isten egyszer megérintett, az többé nem tud hallgatni róla.

Forrás:
KISZó

Widget not in any sidebars
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó