Közel két évtizeden át dolgozott pedagógusként, majd mentálhigiénés szakember lett. Jelenleg is a kárpátaljai közösség lelki támogatásában vesz részt. A lelki egészség fontosságának terjesztése mellett a lekvárkészítés tölt be jelentős szerepet az életében: a Milekvárunk márkát családjával közösen alapította. Hagyományos módszerekkel készítenek különféle gyümölcsízeket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Bábel Zsuzsanna tanár, mentálhigiénés szakember.
Bujdosó Ivett
– A pedagógusi pályát választotta.
– 2004-ben szereztem diplomát a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán angol–történelem szakon. Még a főiskolai éveim közben munkába álltam. Szülőfalumban, Benében helyezkedtem el, ahol közel két évtizeden keresztül dolgoztam. Eközben elvégeztem a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzését Beregszászban. A szamárlétra végigjárását követően jelenleg hat kollégával együtt visszük a kárpátaljai vonalat.
– Miért döntött a váltás mellett?
– Mindig is érdekelt az emberek lelki világa, és úgy indultam ezen a vonalon, hogy az iskolában rájöttem, ha mélyebben szeretnék kapcsolódni, akkor elengedhetetlen, hogy fejlesszem magamat ebben a témában is. A megszerzett tudásomat az iskolában is hasznosítani tudtam, és azóta is kamatoztatom a kapcsolataimban.
– Miről szól a mentálhigiénés képzés?
– A mentálhigiéné tulajdonképpen az emberek lelki egészségét szolgálja. A képzés során először is szakembereket képzünk, emellett segítő beszélgetéseket folytatunk és mentálhigiénés projektekben veszünk részt. A legjobb az egészben, hogy a tanfolyam szinte kortalan, hiszen bármilyen alapdiplomával már jelentkezhetnek hozzánk az érdeklődők, így a 20 évesektől kezdve az 50-es korosztályig széles diákprofillal folyik az oktatás. Azt tapasztalom, hogy egyre inkább elterjed a lelki egészség iránti érdeklődés, hiszen az utóbbi öt évben a koronavírus-járvány, majd pedig a háború újabb nehézséget, terhet rótt az emberekre. A legfontosabb segítség, ha meghallgatják őket, elmondhatják a problémáikat, megoszthatják érzéseiket. Sajnos a háború következtében visszaszorultak a személyes kapcsolatok, eltűntek az emberek mellől az ismerősök, így különösen fontos, hogy legyenek olyan szakemberek Kárpátalján, akikhez fordulhatnak.
– Felkészült erre a kárpátaljai társadalom? Mennyire elfogadott a lelki egészségről beszélni?
– Sokan még mindig abban a meggyőződésben élik az életüket, hogy nincs szükségük a lelki problémáik idegenekkel való megvitatására, mert ettől gyengének, sebezhetőnek, mentálisan instabilnak tűnhetnek. Ez azonban nem igaz. Jelentős változást érzékelek a 2017-es induláshoz képest: kezdetben az emberek még szkeptikusak voltak a mentálhigiéné fontosságával kapcsolatban, de az évek múlásával egyre fogékonyabbá váltak iránta. Nemcsak a meglévő problémáikat kezelni kívánók száma nő, hanem azoké is, akik a megelőzésre fókuszálnak.
– Lekvárfőzéssel is foglalkozik, a Milekvárunk márka Kárpátalja-szerte ismert.
– A lekvárfőzés számomra szerelemprojekt. Pedagógusként általában a nyarak szabadabban teltek, így olyan elfoglaltságot kerestem, amelyet javarészt ebben az időszakban művelhetek. A nagybani lekvárfőzés azonban úgy indult, hogy korábban számos fesztiválon megfordultunk, ahol a másik hobbimmal, az általam szőtt rongypokrócokkal és az ehhez szükséges eszközökkel érkeztem. Így a gyerekek és az érdeklődők is kipróbálhatták e mesterséget. A rendezvényeken tapasztaltuk, hogy sokan keresik a kézműves lekvárokat, amelyek akkoriban nem voltak elérhetők. Nekem sem kellett több, azonnal belefogtunk a családdal. Ragaszkodtunk a hagyományokhoz, így a lekvárokat üstben főztük. Természetesen a legtöbb embernek a szilva jut erről eszébe, de mi gondoltunk egy nagyot, és minden gyümölcsöt ily módon változtatunk lekvárrá. Egy szezonban 15-16 féle gyümölcsből készítünk lekvárt, melyeket az utóbbi évek változásai miatt már nem a fesztiválokon, hanem online felületeinken értékesítünk. A meggy, az őszibarack, az alma és a som saját termesztésből származnak, a többi gyümölcsöt pedig helyi gazdáktól vásároljuk. A vásárlóinknak ízlik, amit készítünk, így ez a családi hobbink azóta is sikeresen működik. A Milekvárunk márkanevet a koronavírus-járvány előtt jegyeztettük be. Az ötlet a férjemtől származott, hiszen mindig azé a lekvár, akinél van. Így mindenkié.
– Meséljen a családjáról.
– Több mint 20 éve vagyok férjnél. Istvánnal két gyermeket nevelünk, akik 20, illetve 17 évesek. A fiúk, István és Sándor felső- és középfokú tanulmányaikat végzik. Nagyon szeretek fiús anyuka lenni. Vallom, a szeretetteljes szigor az, ami egyensúlyt teremt a szülő és gyermeke között. Fontos az, hogy gyermekeink barátai is legyünk, ám meg kell húzni az egészséges határvonalat, meddig mehet el a gyerek. Vasszigorral tiszteletet kivívni nem lehet.
– Mivel foglalkozik szabadidejében?
– Furán hangozhat, de lekvárfőzéssel. Ez a tevékenység kikapcsol, szeretek vele foglalkozni, igazi alkotómunkának élem meg, aminek az eredménye örömmel tölt el. Amikor időm engedi, szeretek olvasni, ám jelenleg többnyire leginkább szakirodalmat olvasok, ami inkább munka, mint kikapcsolódás. Korábban a rongypokrócszövés töltötte ki a szabad időmet, ám amióta nincsenek fesztiválok, ez a fajta tevékenység is parkolópályára került.
– Tudja leplezni az érzéseit?
– Nem szeretem leplezni az érzéseimet. Az arcomról is leolvasható, mit érzek. Úgy gondolom, azoknak az embereknek, akiknek nincsenek érzéseik, nagyon nehéz. Az érzések azért vannak, hogy felvállaljuk azokat, legyen az pozitív vagy negatív. Jogunk van ahhoz, hogy a magunk módján éljük meg és dolgozzuk fel a jót és a rosszat egyaránt, hiszen ezáltal formálódunk, és válunk azzá, akik vagyunk. Én igyekszem pozitívan látni a világot, ám a nehézségek is arra vannak, hogy fejlődni tudjunk. Úgy vélem, ha az élet akadályokat tesz elénk, az nem azért van, hogy megbüntessen minket, hanem azért, hogy tanuljunk belőle.
– Vallásos?
– Igen, a vallás nagyon fontos helyet tölt be az életemben. Én református vagyok, a család férfitagjai pedig katolikusok, ez azonban nem jelent problémát, igyekszünk mindannyian megélni a hitünket.
– Kiismeri az embereket?
– Úgy gondolom, hogy jó emberismerő vagyok. Természetesen nem első ránézésre, de néhány beszélgetést követően már képes vagyok meghatározni az illető belső motivációit. Ettől függetlenül igyekszem nem hangoztatni a véleményemet, hiszen nem az én tisztem megítélni mások tetteinek a helyességét vagy helytelenségét. Aki véleményt mond, ítéletet mond, éppen ezért igyekszem elkerülni a nyilvános vélemény-nyilvánítást.
– Tud nemet mondani?
– Meg kellett tanulnom visszautasítani egy-egy kérést, de még mindig ösztönösen hajlamos vagyok azonnal igent mondani. Ez egy tanulási folyamat számomra, aminek eredményeit néhány esetben már tudom alkalmazni. Magunk miatt is fontos, hogy tudjunk nemet mondani, ahogy a gyereknevelésben, a személyes kapcsolatainkban is meg kell húzni a határokat.
– Mivel lehet feldühíteni?
– Az igazságtalansággal és a tehetetlenséggel.
– Mik a céljai?
– Az életfogytig tartó tanulás híve vagyok, így a szakmai fejlődés továbbra is kiemelten fontos számomra. Az élet egy kihívás, én pedig nyitott vagyok az újra, szívesen próbálok ki új dolgokat.
