Ez év augusztusának közepén lesz negyvennyolc éve annak, hogy megkaptam az első vadászengedélyemet. Nagy nap volt ez az életemben, még ma is emlékszem a történésekre, arra, hogy mennyire boldog voltam. Persze az ilyesmit csak az tudja értékelni, aki ízig-vérig vadász. Már több helyen is megírtam, hogy mióta az eszemet tudom, mindig kapcsolatban voltam ezzel a nemes sporttal. Ne felejtsük el, hogy az emberiség történetében a vadászat az egyik legősibb tevékenység, ha úgy tetszik, szakma. Igaz, hogy napjainkban már csak az emberek elenyésző része vadászik a húsért, a megélhetésért, az ösztön, a hajlam azokban is megvan, akik még sosem fogtak fegyvert a kezükben. A vadászat egykor a túlélés záloga volt, ma pedig a gazdaság fontos része. Talán még a leglaikusabb olvasó is megérti azt a kifejezést, hogy vadgazdálkodás.
A majd félévszázada történtekre visszatérve, valahogyan valami már akkoriban arra ösztönzött, hogy megfigyeljem az öregek viselkedését, tevékenységét. Az akkori öregek még azon vadászokhoz tartoztak, akik becsülettel viseltettek, úgy a vad, mint az erdő, a természet iránt.
Gyermekkoromtól fogva nem igazán szeretem a nagy, ebből kifolyólag, lármás társaságot. Ebben az érzésemben a későbbi vadászéletem teljes mértékben igazolt. Az élet más terén is érvényes a közmondás: ki korán kell, aranyat lel! Nos, nálam a korai kelés sosem okozott gondot. Már egész fiatal koromtól édesapánk korán kelőnek nevelt engem és az öcsémet, Sanyit. Gazdálkodó emberek lévén, a nyári hajnalokon már kinn voltunk a réten füvet kaszálni télire a tehénnek és a borjúnak.
A fölkelés néha azért okozott egy kis gondot, de mikor már kiértünk a mezőre, a hajnali madárcsicsergés feledtette velünk az ágy kényelmét. Az ilyen korai fölkelések aztán az életem rögös útján sokszor hasznomra voltak. Persze minden korai fölkelés más-más érzéssel szolgál. Más, ha az ember utazásra készül, más, ha munkába siet, és egészen más, ha vadászatra indul. Számomra az utóbbi a legélvezetesebb.
Mint már említettem, sosem szerettem a nagy társaságot, főként nem a vadászaton. Inkább egyedül – esetleg másod vagy harmad magammal szerettem járni az ösvényeket.
Ilyenkor a hajnali ködpárában, az erdő, a mező, a gyümölcsös beszél az emberhez, csak kevesen értik ezt a beszédet. Pitymallatkor, mikor a madarak elkezdik a csicsergésüket, mikor egy idő után a harmattól már derekig vagy kastos, de nem számít, mert a Keleti-Kárpátok bércei fölött éppen akkor bukkannak fel a napocska, első, lelket melengető sugarai.
Ez a jelenség minden rosszat feledtet.
Nagyon sok ilyen kastos hajnalon bóklásztam Visk környékén, hol egyedül, hol Tornyi Lajos bátyámmal, de legtöbbet Palival (id. Stók Pál). Az ilyen emberekkel nagyon jó volt cserkészni, mert nem beszéltünk sokat. Nézésből értettük egymást. A lármás ember azért sem jó, mert attól nem hallani a csendet. Lehet, hogy van, aki megmosolyogja, de a csendet igen is hallani lehet, sőt érzékelni, amitől kevés szebb dolgot ismerek.
Palival az évek alatt összeszoktunk a hajnali és esti leséseken. Gyakran kimentünk, még akkor is, ha éppen pontosan tudtuk, hogy aznap nincs esélyünk semmilyen vad elejtésére, mert a lejobb helyeket már elfoglalták mások. Akkor is kimentünk a kis vadásztanyára, ha másért nem, legalább a heti fáradságos munkával eltöltött időt kipihenni.
Így történt, hogy valamikor az 1990-es évek közepén, egy forró augusztusi szombat délutánon, Pali Minszk márkájú motorkerékpárjával kimentünk a már említett kis vadásztanyára. A nap hanyatlóban volt, de még így is rekkenő hőség uralkodott. A kis vadászbódé ajtaját kinyitottuk, mivel bent még melegebb volt mint a szabad levegőn. Végül is úgy döntöttünk, hogy az építmény árnyékosabb keleti részében heveredtünk le egy kis pihenőre, meg egyúttal falatoztunk is, hogy egyben legyen a kellemes a hasznossal. Mikor már úgy éreztük, hogy enyhül a hőség, elhatároztuk, hogy sötétedésig kiülünk a tanyától nem messze lévő cserjés szélébe.
Ide ugyanis a Várhegy déli oldalán lévő vegyeserdőből már régóta jár le a gyümölcsösbe egy szép bak.
Már többször is láttuk, ahogy valószínüleg ő is minket, mégsem futott el, mintha érezte volna, hogy sörétes puskával nem tudjuk elérni. Meg is említettem néhányszor, hogy ez a bak magas iskolát végzett valahol más területen…
… Így volt ez azon az estén is, ha mi cikkben ültünk, ő cakkban jött, és fordítva. Szóval már az idegeinkre ment, de a vadász azért vadász, hogy türelmesen kivárja, hátha egyszer mégiscsak téved az a bizonyos vad, és mindketten cakkban leszünk. Sőt! Még olyan szerencsés volt az állat, hogy azon év szeptemberében öten mentünk ki azzal az eltökélt szándékkal, hogy mostmár mi leszünk okosabbak. Akkor Pali, annak rendje és módja szerint, mindegyikünket úgy ültetett le, ahogy az járja, hogy a baknak esélye se legyen a menekülésre.
Szeptember közepe volt, sűrűn esett az eső. Én egy idő után már bőrig áztam, és fázni kezdtem. Egy kis idő múlva úgy döntöttem, hogy bemegyek a bódéba, és a pokróc alatt fölmelegszem. A tervemet tett követte. A bódé ajtaját bezártam, de az ablakot nyitva hagytam, arra gondoltam, hogyha lövés lesz valahonnan, legalább haljam. Az eső egyhangúan kopogott a bádogtetőn, és ettől majdnem elaludtam.
Már félálomban lehettem, mikor lövés dördült a Várhegy alatti sűrűből. Felültem az ágyon és erősen figyeltem. Vajon jól hallottam-e, vagy csak álmodtam? – gondolkodtam magamban.
Kinn a gyümölcsösben még rendesen lehetett látni, még rendes lővilág volt. Ültömben leeresztettem a pokrócot a hátamról, és kinéztem az ablakon. A lélegzetem is elállt, mikor megláttam, hogy a bak a bódétól vagy harminc méternyire egy almafa alatt áll, és fölfele figyel a Várhegy irányába. A mai napig sem értem, hogy miért nem lőttem az ablakból, talán nem találtam etikusnak, minden esetre vettem a puskát, és kiléptem a bódéból jó takarásban. Mikor kissé előrébb húzódtam, a bak még mindig egyhelyben állt, és egyfolytában fölfelé figyelt. Szép csöndesen a vállamhoz emeltem a fegyveremet – már a tarisznyában éreztem a bakot –, és meghúztam a jobb cső ravaszát, amely durranás helyett csak annyit mondott, hogy csett. A bak felém fordította a fejét, de nem mozdult. Lezsibbadtam, mert akkor jutott eszembe, hogy a bódéba érve kitöltöttem a puskát, és elfelejtettem betölteni. Szerencsére az állat ismét fölfelé nézett a gyümölcsös irányába, én pillanatok alatt csőre töltöttem a fegyveremet, és most már megcéloztam a lapockáját. Pontosabban, csak úgy gondoltam, hogy a lapockát célzom, mert az első lövésemre a bak meg sem mozdult, csak a fejét fordította ismét irányomba. Nem gondolkodtam soká, a bal csőből is odalőttem, mire az kiugrott és erőteljes vágtában neki a szomszéd gyümölcsösnek. Én meg csak álltam, és hallgattam.
– Megint túljárt az eszemen – gondoltam magamban, miközben odamentem a rálövés helyére, ahol sem vérnyomot, sem vágott szőrt nem találtam, csak a durva sörétraj helyét a földön. Később kiderült, hogy nagy izgalmamban nem néztem végig a célzósínen és erősen alá lőttem…
… De azon a bizonyos augusztusi estén még a fentebb leírtakat nem tudhattam, akkor csak azzal voltunk elfoglalva, hogy nemsokára vége a lővilágnak és a bakunk egyfolytában nevet rajtunk. Kis idő múlva Pali sem bírta idegekkel, odajött hozzám, és kijelentette, hogy megyünk inkább a vadásztanyára szalonnát pirítani (nálunk úgy mondják szalonnát sütni), mert ez a bak gúnyolódik velünk. Összeszedtem én is a holmimat, és elindultunk a tőlünk párszáz méterre lévő tanyára. Gyönyörű augusztusi este volt.
A nappali forróság kissé alábbhagyott, és az égbolton százezernyi csillag ragyogott. A vacsoránk elfogyasztása után leültünk a bódé keleti oldalán lévő fatönkre, nekitámaszkodtunk az oldalának, és néztük a csillagos eget.
A Nereszen fölött akkor jelent meg a Hold. Ahogy emelkedett egyre följebb és följebb, teljes terjedelmében bevilágította a területet. Gyönyörűség volt, ahogy az éjjeli lámpás csodálatos sugarai megvilágították a környéket. Gyönyörködésünket még két vadkacsa megjelenése is fokozta, melyek épp az öreg Hold kontúrjában húztak el.
Mi csak ültünk Palival, és bámultunk a semmibe. Némán néztünk a múltba, és talán egyúttal a jövőbe is. Akkor még nem gondoltuk, hogy öreg éveinket külön-külön, más országokban fogjuk tölteni, és nem a kedves hegyünk, a Várhegy környékén.
Kis idő múlva meguntuk az üldögélést, és bementünk a bódéba lefeküdni. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, betakartuk magunkat, jó éjt kívánva egymásnak, megpróbáltunk aludni. Sokáig nem jött álom a szemünkre, de úgy éreztük, hogy csöndességre van szükségünk. Már félálomban lehettem, mikor a közeli gyümölcsösből riasztott (hangosan bekkent) a bak. Valószínűleg jó éjszakát kívánt nekünk, de az is lehet, hogy csak álmodtam…
Stók Lajos
