Halk szavú, érzékeny lélek, akinek legfontosabb célja, hogy szeretettel és türelemmel segítse a rábízott gyerekeket. Ő is azok közé a tanítónők közé tartozik, akik munka után otthon tovább kutatnak kreatív feladatok, színes segédanyagok után, hogy tanítványai érdeklődését felkeltse. Segítőkész ugyanakkor izgulós típus. Szabadidejében gitárt ragad, templomi közösségi alkalmakon énekel, önkéntesként támogatja a rászorulókat. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kolesznyikova-Milcsevics Mária, a Kőrösmezői 1. Számú Középiskola magyar tannyelvű osztályainak alsós tanítónője
Simon Rita
– Hogyan került a pedagógusi pályára?
– Ukrán iskolában tanultam, hiszen akkoriban még nem volt magyar csoport Kőrösmezőn. Igazából sokáig tanácstalan voltam, azt sem tudtam, melyik irányt válasszam. Végül a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumban fejeztem be a középiskolát, és ott kezdtem el mélyebben foglalkozni az angol nyelvvel. Később úgy döntöttem, hogy a tanítói–angol szakpárosítást választom a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Elsősorban azért, mert nagyon érdekelt az angol, de közben úgy gondoltam, a tanítói képesítéssel biztosan könnyebben el tudok majd helyezkedni. 2011-ben szereztem meg a diplomát, ám már 2009-től tanítottam itt, Kőrösmezőn, mert váratlanul megüresedett egy hely, és örömmel fogadtak.
– Kezdettől alsósokat tanít. Mi vonzza a tanításban?
– Igen, rögtön alsósként helyezkedtem el, és már több mint 15 éve ebben a munkakörben dolgozom. Már ötödik alkalommal kaptam első osztályos kisdiákokat. A mostani csoportban 11-en vannak. A gyerekek többsége ukránul beszél otthon, ezért nincs könnyű dolguk a magyar nyelv elsajátításával. De nagy öröm látni a kicsik fejlődését. Egészen lenyűgöző, ahogy az év elején még csak betűzgetnek, de a tanév végére már egyre folyékonyabban, egyre ügyesebben olvasnak. Az embernek igazi sikerélményt ad, amikor látja, hogy a gyerek „megvilágosodik”, és örömmel mondja ki a szavakat. Nagyon jó érzés arra is visszagondolni, hogy a már középiskolában tanuló fiatalok valaha az én elsőseim voltak, sőt, valakiből már fiatal felnőtt, családanya lett.
– Említette, hogy a körösmezői magyar tannyelvű csoportban többnyire olyan gyerekeket oktat, akik részben vagy teljesen ukrán nyelvi közegből jönnek. Mennyire sikerül elsajátítaniuk a magyar nyelvet?
– Nem könnyű, mert a legtöbb gyermek otthon nem hall magyar szót, vagy keverten használják a nyelveket. Sokan büszkén vallják magukat magyarnak, de a hétköznapokban inkább ukránul beszélnek. Néha a szülők sem beszélnek tisztán magyarul, így nekem az is feladatom, hogy a gyerekeket „bevezessem” a nyelvbe. Közben próbálom érdekessé és játékossá tenni a tanítást, hogy ráérezzenek a nyelvre és ne legyen bennük gátlás. Persze ez rengeteg plusz energiát igényel tőlem is, és előfordul, hogy az órákon kénytelen vagyok ukránul is elmagyarázni a feladatot, majd ugyanazt magyarul is, hogy biztosan megértsék. Mégis úgy gondolom, megéri, mert ha sikerül megszerettetni velük a magyart, akkor később jóval könnyebben tanulnak tovább ezen a nyelven. Ha nem is folyékonyan, de a negyedik év végére már akad, aki szépen beszél magyarul, illetve szinte mindent megért.
– Ki a legnagyobb támasza?
– Számomra a legnagyobb támaszt a szüleim jelentik. Mindig is bíztattak a tanulásra, és tartják bennem a lelket. A férjem is sokat segít, bár ő ukrán anyanyelvű, ezért otthon főleg ukránul beszélgetünk. Én azonban igyekszem a fiammal magyarul társalogni, hogy ezt a nyelvet is megismerje. A kollégáim, a barátaim is mellettem állnak, gyakran megosztjuk egymással a tapasztalatainkat. Szerencsére a közösségünk összetartó, bár a háború miatt sokan elmentek, mégis próbálunk kitartani és segíteni egymást.
– Időnként önkéntesként is segít a Karitásznál. Miben merül ki ez a feladat?
– Amikor például külföldi látogatók vagy adományozók érkeznek, gyakran vállalom a tolmács szerepét. Ez néha kihívás, mert fejben gyorsan kell váltani a nyelvek közt. Olykor az angol is előkerül, például amikor amerikai csoport érkezik. Mindez számomra nagyon izgalmas, mert így nemcsak segíthetek másoknak, de magam is fejlesztem a nyelvtudásomat. A tolmácskodás mindig is érdekelt.
– Van ideje a pihenésre, kikapcsolódásra, amikor éppen nem a munkával vagy a családdal foglalkozik?
– Próbálok szakítani rá időt, bár nem mindig könnyű. Szeretek olvasni és gitározni. Csak egyházi dalokat tudok játszani, mivel autodidakta módon, egy apáca segítségével tanultam meg néhány akkordot. Katolikus ifjúsági közösségekben gyakran játszom, amikor például gyerekmiséken vagy lelkinapokon énekelünk. Ez kikapcsol és feltölt. Ezen kívül az egyházi énekkarnak is tagja vagyok, illetve 2010 óta a gyülekezet hitoktatója.
– Akad olyan házimunka, amit legszívesebben elkerülne?
– A mosogatás! Amikor már tele a mosogató, persze úgysem hagyhatom ott, de tudom, hogy ezzel a legtöbb háziasszony is így van. Valamiért mindig folyamatosan újratermelődik a mosogatnivaló (Nevet – a szerk.).
– Konfliktuskerülő?
– Abszolút. Ha észreveszem, hogy konfliktus van kialakulóban vagy már kialakult a társaságban, akkor lehetőség szerint kimegyek a szobából. Ha nem nekem szól a megjegyzés, akkor inkább teljesen ignorálom. Ha viszont rólam van szó, akkor az a reakcióm, hogy elhallgatok vagy elsírom magam. Nem tudom megvédeni magam. Egyébként is nagyon érzékeny vagyok, a kollégáim néha azt mondják, nekem olyan a sírás olyan, mint másnak a kacsintás – könnyen megy.
– Mivel tudják megbántani?
– Az igazságtalanság sért. Rosszul esik továbbá, ha sajnálgatnak. Az csak még mélyebbre süllyeszt a rosszkedvemben.
– Mi bosszantja mások viselkedésében?
– Nem bírom a nem intelligens, mégis okoskodó és a pökhendi, „ki vagyok, én vagyok” típusú embereket. A hazugságot is nehezen viselem.
– Önnél a pohár általában félig tele van vagy félig üres?
– Félig tele. Pozitív vagyok. Abban hiszek, hogy jó lesz minden. Hiszek az emberek jóságában is, mindenkiben meglátom a jót. Még akkor is, ha nem sok van benne…
– Mit üzenne azoknak a szülőknek, akik bizonytalankodnak, hogy megéri-e magyar iskolát választaniuk egy ukrán többségű településen?
– Azt, hogy a plusz egy nyelv ismerete ajándék! A magyar ugyanolyan fontos, mint az ukrán vagy akár az angol, és bármikor jól jöhet. Az egész csak hozzáállás kérdése. Ha szeretettel és türelemmel fordulunk a gyerekekhez, és otthon a szülők is támogatják őket, akkor nagy előnyhöz juthatnak. A kicsiknek pedig nem is olyan nehéz ez a kétnyelvűség, mint gondolnánk – a lényeg az, hogy lássák, megéri dolgozni vele.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
