Rudolf Dzsurinec művészi világlátását is teljesen megváltoztatta a háború.
„A háború első napján hátrahagytam a feleségemet és két gyermekemet, hogy önkéntesként csatlakozzam a hadsereghez. Ez az én döntésem volt, és nem bántam meg. Ha szükség lenne rá, újra megtenném” – mondja Rudolf Dzsurinec. Ma már három gyermek édesapja és a Seregi fivérek nevét viselő Kárpátaljai Megyei Akadémiai Ukrán Zenei-Drámai Színház igazgatója, színésze. Ha valaki képes arra, hogy a kárpátaljai megyei színházat Ukrajna legjobbjai közé emelje, az kétségkívül ő.
Simon Rita
A szenvedélye, az elszántsága és a kitartása példaértékű. Olybá tűnik, a két vállán elbírná az egész színház terhét. Ő viszont vallja, a társulat viszi előre a színházat. A színészek megérdemelnék, hogy tisztességes fizetést és nagyobb hírnevet kapjanak. Szüntelen zajlanak a próbák, olykor késő este is, hogy minden hibátlan legyen az újabb premierre. Az idén ugyanis ez már a harmadik teltházas bemutató volt. A színházi társulat tagjainak a szíve egyszerre dobban, érződik, hogy közös ügyért dolgoznak. Rudolf Dzsurinecet pedig nemcsak tehetséges színésznek és igazgatónak, hanem Ukrajna egyik legprogresszívebb színházi menedzserének is tartják. A „titkos receptről” faggattuk.
– Befelé jövet láttam, hogy most is zajlanak a munkálatok, felújítások. Melyek voltak a legjelentősebb változások a színházban a 2023-as igazgatói kinevezése óta?
– Rengeteg kisebb és nagyobb változás történt, még felsorolni is hosszú, de megpróbálom kiemelni a legfontosabbakat. Felújítottuk a színpadi felszereléseket, új függönyöket és díszletelemeket szereltünk fel, teljesen lecseréltük a színpad fekete burkolatát, ami lehetővé teszi a modern előadások lebonyolítását. Nagyszabású tűzvédelmi munkálatokat is végeztünk. Különösen büszke vagyok a színház homlokzatának kék-sárga megvilágítására. Ez az egyetlen színház Ukrajnában, amely éjszaka nemzeti színekben ragyog. Ezen kívül megnyitottuk a szabadtéri színpadot ott, ahol korábban bozótos volt. Partnerünk, Skirják Anton finanszírozta a terület rendezését. Most ott filmfesztiválokat és előadásokat tartunk. Emellett létrehoztuk az úgynevezett folyosó színpadot, amely lehetővé teszi a kisebb, „bensőségesebb” előadások lebonyolítását.
Büszkén mondhatom, hogy az elmúlt szezonban 13 premierünk volt,
az ideiben egy kicsit kevesebb lesz, de a nagy dobásunk, amin öt hónapot dolgoztunk az egész társulattal, a III. Richárd premiere igazi katarzis volt.
– Változott a társulat összetétele?
– Igen, először a színház történetében több férfi színészünk van, mint nő.
Ez részben annak köszönhető, hogy sok fiatal férfi csatlakozott hozzánk a háború után. Tíz kollégánk vonult be a hadseregbe, közülük egyikük eltűnt. Helyükre diákokat vettünk fel, akik a színházban tanulnak, dolgoznak és gyakorlatot szereznek.
– A színház aktívan turnézik, nemrég jártak Kijevben is.
– Budapestre, Londonba és Bécsbe is készülünk. Sok nemzetközi és országos fesztiválon veszünk részt. Ez lehetőséget ad színészeink fejlődésére és arra, hogy a közönség lássa: az ukrán színház nagyon magas színvonalat képvisel. Folyamatosan hívok új, fiatal és nem annyira fiatal vendégrendezőket. A saját állandó rendezőink is dolgoznak, így a repertoárral nincs gond. Folyamatosan meglepjük a nézőket, ez biztos. Az előadások témái aktuálisak, vannak előadásaink a háborúról, az inklúzióról is. Például van egy darab egy kerekesszékes kislányról, és arról, hogyan viszonyul hozzá a társadalom. Igyekszünk olyan darabokat színpadra vinni, amelyek aktuálisak, amelyek visszhangot keltenek. Célunk, hogy érzelmeket váltsunk ki a nézőkből, hogy gondolatokkal távozzanak az előadásokról, és elemezzék, mi is zajlik most a világban. Tudja, sokan azt hiszik, hogy a színház az idősek helye, ahol unalmas előadásokat adnak. Ez nem igaz! Szerencsére mostanában teltházas előadásaink vannak. Tudatosan dolgozunk azon, hogy bevonzzuk a fiatalokat a színházba. Havonta több mint húsz fellépésünk van.
– Becsatlakoznak nemzetközi partnerek is a színház fejlesztésébe. Mire lenne még szükség?
– Igen, jelentős mértékben. A magyar kormány biztosított támogatást a nagyszínpad rekonstrukciójához, valamint a hang- és fénytechnikához. Román támogatásnak köszönhetően a kis színpadunk is modern felszerelést kapott. Ezeknek a projekteknek köszönhetően a színház technikai szempontból is a legmodernebb szintre került. Emellett lépéseket tettünk a színház akadálymentesítésére: rámpákat építettünk, segélyhívó gombokat telepítettünk, és Braille-írásos táblákat helyeztünk ki. Most pénzt gyűjtünk, támogatókat keresünk egy lift beszerzésére, hogy a mozgáskorlátozott látogatók is könnyen eljuthassanak a nézőtérre. Ezen kívül égető szükségünk lenne még egy nagyteljesítményű generátorra is, hiszen az áramszünetek minket sem kíméltek.
– Ön a frontról tért vissza a színházba. Három éve önként vonult be, Doneck megyében is szolgált, a legforróbb pontokon. Sérülése után leszerelték, és visszatért szeretett hivatásához, a színházhoz. Hogyan hatott ez a tapasztalat az életére?
– Megváltoztatott. A háborús élmények belülről formáltak át. Felnőttebb, komolyabb és felelősségteljesebb ember lettem. A háború első napján hátrahagytam a feleségemet és két gyermekemet, hogy önkéntesként csatlakozzak a hadsereghez. Ez az én döntésem volt, és nem bántam meg. Ha szükség lenne rá, újra megtenném. Hatott rám az az időszak színházvezetőként is.
Szigorúbb lettem magammal és a társulattal szemben is.
Sokáig dolgozunk, gyakran éjszakába nyúlóan. De ez nem kényszer – ez a közös célunk, hogy a színház fejlődjön. Csak annyit várok el másoktól is, amit én magam is megtennék.
– Hogyan érezte magát, amikor visszatért a színházba a front után?
– Rosszul. Hosszú rehabilitáción mentem keresztül, nehéz volt visszakapcsolódni a civil életbe és a munkába. De itt vagyok.
Vannak flashbackjeim, villanások az ott töltött időszakból. Az a tudat sem könnyű, hogy a bátyám még mindig a fronton van.
Ezért továbbra is közvetlen kapcsolatban vagyok a háborúval, és pontosan értem a közönség és a társulat szükségleteit, valamint azt, milyen körülmények között élünk és dolgozunk. Ezért nekem itt panaszra egyszerűen nincs jogom.
– Szeretné megosztani háborús tapasztalatait az előadásokon keresztül?
– Már most is ezt teszem. Például a Jobb, ha halott maradsz című darabban teljesen másképp érzem Hans Kiefer karakterét. A III. Richárd szintén közel áll hozzám – rengeteget olvastam, hogy megértsem Shakespeare klasszikusának figuráját, és a művet, amely a hatalomról, az árulásról, és azokról a dolgokról szól, amelyek mindenhol és mindig megtörténnek. Képtelen vagyok elfelejteni, hol jártam, kikkel voltam, és hogy az országunk még mindig háborúban áll. Én már egy szempontból mindig is katona maradok. Ez vagyok én: elkötelezett patrióta.
De ha arra vonatkozik a kérdés, hogy lesznek-e előadások, amelyekben a saját háborús tapasztalataimat osztom meg, akkor a válaszom igen, lesznek.
Talán nem a közeljövőben, mert szeretnék kis szünetet tartani a színészi pályafutásomban, de hamarosan megvalósítom, amit szeretnék. Sokat kell dolgoznom színházunk fejlesztésén, jövőjén, stratégiáján.
– Ha már stratégia: mik a jövőbeli tervei?
– Célom, hogy a színház megkapja a nemzeti státuszt. Ez biztosítaná a társulat számára a méltó fizetéseket. Jelenleg a munkatársaim a teljesítőképességük határán dolgoznak, miközben a fizetésük rendkívül alacsony, Ukrajnában a legalacsonyabb. Alig 9 ezer hrivnya.
– Hogyan látja a színházat a háború után?
– Meggyőződésem, hogy a mi színházunk Ukrajna egyik legjobbja lesz.
Már most is nemzeti színházi szinten dolgozunk, bár a finanszírozásunk jóval szerényebb. A csapatunk elhivatottságának köszönhetően azonban továbbra is fejlődünk.
– Gyakran mondja, hogy a színház az élete. Mit jelent ez önnek?
– A színházban ismertem meg a feleségemet, amikor 16 éves voltam, ő pedig 17. Itt neveltük fel immár három gyermekünket. Itt dolgozom, pihenek, idegeskedem és örülök. Ez nem csupán munka – ez az életem értelme. Nem fogok megállni, amíg mindent el nem érek, amit a színház és a társulat megérdemel. Az az ember vagyok, aki soha nem adja fel.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
