Elszánt, megbízható, lelkiismeretes. Ha valamibe belekezd, azt nem hagyja félbe. Bár sportkarriert szeretett volna, végül a tanításban futott be jeles pályát. Szenvedélyes, erélyes, ugyanakkor figyelmes és szórakoztató. A sors váratlan fordulatai boldogságot hoztak az életébe. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Berta Eleonóra, az Ungvári Hungarológiai Központ igazgatója, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének docense.
Simon Rita
– Gyerekkorában a sport jobban vonzotta, mint a tanítás.
– Vicces, hogy gyerekkoromban egészen széles skálán mozogtak a terveim: katonától űrhajósig, vadakat terelő juhásztól sportolóig minden megfordult a fejemben – kivéve a tanári pálya. A sport különösen közel állt hozzám, nagyon sokáig abban gondolkodtam, hogy testnevelő tanár leszek. Az általános iskolai tornatanárom azt mondta a szüleimnek, hogy menjek Ivano-Frankivszkba a testnevelési főiskolára. Nekem ez rögtön megtetszett, a szívem mélyén én is így éreztem helyesnek. Anyukám viszont azt mondta: „Sehová, 14-15 évesen ne menjen messzire a gyerek, a nyelvet sem tudja, és a többi.” Így ez a vonal sajnos akkor elmaradt, és néha még most is elmerengek, mi lett volna, ha… Ha már a sport ugrott, előtört a másik szenvedélyem, és úgy gondoltam, majd óvónő leszek. Végül az sem jött össze, mert a felvételin a matematikavizsgán elcsúsztam. Így Tiszasalamonból végül a csapi középiskolába mentem át. A következő évben már meg sem próbáltam újra a felvételit Munkácson, mivel úgy megtetszett a teherautó-sofőri szakoktatás, hogy le sem tudtak beszélni róla, hogy abbahagyjam. A lányoknak induló varró vagy gépíró szakma nem érdekelt, én a fiúsat választottam. Aztán az érettségi után, 1990-ben felvételt nyertem az ungvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Akkor még nem voltam meggyőződve arról, hogy tanár leszek, de az egyetemi gyakorlaton éreztem, hogy ez a nekem való.
– A sport hogyan van jelen az életében?
– Mostanság már kicsit ellustultam, de régen rengeteget futottam, naponta 3-5 kilométert. Ha mérges voltam, vagy valami nyomasztott, futottam, és kiszellőztettem a fejem. Ma már inkább olvasok, zenét hallgatok, de a sportot nézőként azóta is imádom, és szenvedélyesen követem a futball történéseit. A diákjaim is tudták, hogy ha a kedvenc csapatom, a Bayern München kikap, másnap nem lesz túl jó kedvem (nevet – a szerk.) Egy időben még az is megfordult a fejemben, hogy sportriporter leszek.
– Az első munkahelye az Ungvári Hungarológiai Központ volt.
– Igen, frissdiplomásként kaptam egy felkérést Lizanec Péter professzor úrtól és rövid gondolkodás után el is vállaltam. 16 évig dolgoztam itt, aztán váltottam, de most újra itt vagyok. 2023-ban neveztek ki az intézmény vezetőjének.
– Meséljen erről a váltásról.
– 2011-ben a tanszék a Kijevi Nemzeti Nyelvészeti Egyetemre irányított tanítani, mivel szerették volna beindítani a magyar mint idegen nyelv képzést, és kerestek valakit, aki a nulláról felépíti. Először nevettem és elhessegettem az ötletet. De többször megkerestek és végül elvállaltam. Az első időszak nagyon nehéz volt. Három hónap alatt kilenc kilót fogytam. Idegen hely, senkit sem ismertem, és még a tájékozódási készségem sem túl jó. Viszont a diákoktól és a tanítástól kapott lendület mindenért kárpótolt. Két csoport volt, 17 és 18 fő, és senki sem tudott magyarul. Ukrajna különböző megyéiből érkeztek a fiatalok. Viszont olyan lelkesedéssel tanultak, hogy amikor a második félévben jött egy küldöttség az ELTE-ről, nem hitték el, hogy ezek a diákok pár hónapja még egy szót sem tudtak magyarul.
– Ön szerint mi volt a siker kulcsa?
– Egyszer a kijevi diákjaimat arról kérdezték a vezetők és magas rangú vendégek, hogy milyen vagyok. Ők mondták rólam, hogy nagyon szigorú, de azért szeretnek, mert igazságos és következetes vagyok. Szerették, ha pontosan látják, mi az elvárás, meddig mehetnek el, és miben számíthatnak rám. Tehát a sikert egyrészt ennek a hozzáállásnak és az elvárásoknak tudom be. Közöltem velük az első órán, hogy a pontosság elengedhetetlen, nem késünk, nem beszélünk bele egymás szavába, a házi feladatokat időre elkészítjük. Két késés megengedett, a harmadik után már be sem engedem az órára. Az elején morogtak, de később megérezték ennek a hasznát, sokat fejlődtek. Másrészt a családias hangulat is hozzájárult ahhoz, hogy jól ment a tanulás. Nem csak az órán találkoztunk: hétvégén közös programokat szerveztünk, moziba, múzeumba, koncertre jártunk. Vagy éppen a kollégiumban főztünk magyar ételeket: paprikás krumplit, lecsót, bundás kenyér volt a menü. Mindez annyira összekovácsolt minket, hogy sokan ma is tartják velem a kapcsolatot, sőt, az esküvőjükre is meghívtak. Olyan kapocs alakult ki, ami egy életen át elkísér. Az első karácsonyom Kijevben például nagyon emlékezetes marad. Nem tudtam hazajönni, mert a vonatúttal együtt annyira kevés lett volna az idő, hogy értelmetlennek tűnt. Gondoltam, egyedül fogom tölteni a Szentestét a kollégiumi szobámban. És akkor egyszer csak megjelentek a diákjaim. Elénekeltek két karácsonyi dalt, köztük a Csendes éjt. Így nem maradtam egyedül azon az ünnepen, ez nagyon meghatott. Nincsenek véletlenek, minden így volt megírva. Sosem bántam meg a kijevi éveket, életem legszebb korszakának tartom.
– Különösen szép „ajándékot” is tartogatott Kijev…
– Azt hiszem, amiért valóban meg kellett történnie ennek az útnak, az az, hogy végül az egyik diákomat lányommá fogadjam. Az egyik 16 éves lány egy alkalommal – teljesen váratlanul – elém állt, és azt mondta: „Tanárnő, tessék engem örökbe fogadni!” Először ledöbbentem, de amikor elmesélte a gyerekkorát, már nem csodálkoztam a kérésén. Hivatalosan nem tudtam örökbe fogadni, de attól kezdve lányomként szeretem Julit, ő pedig anyunak szólít és egy család vagyunk. Többen mondják, hogy olyan, mintha valóban a vér szerinti gyermekem lenne. Nem tudott egy szót sem magyarul, ma már az ukrán, orosz, angol mellett a magyart is anyanyelvi szinten beszéli. Most az olasz nyelvet tanulja. Mérhetetlenül büszke vagyok rá, nagyon szeretem. Ha nem megyek Kijevbe, ezt soha nem élhettem volna át. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Megadja azt, amire szükségünk van.
– Hét év után végül hazajött.
– Már a Covid előtt az Eötvös Loránd Tudományegyetemen óraadóként tanítottam magyar mint idegen nyelvet kazah diákoknak. Aztán kitört a koronavírus-járvány, hazajöttem, és megváltoztak a körülmények. A frissen alakult magyar-angol fordítói szakra oktatót kerestek, és így kezdtem el itthon is magyar nyelvet tanítani idegennyelvként az ukrán anyanyelvű hallgatóknak. Ez is egy új kihívás.
– Miben változott a legtöbbet az elmúlt években?
– Igyekszem tudatosan nem túl sok mindenen idegeskedni, több-kevesebb sikerrel. Időközben volt egy egészségügyi problémám is, és rádöbbentem, hogy nincs fontosabb az egészségnél. A maximalizmusomat némileg vissza kellett fognom, és megtanultam, hogy tényleg nem érdemes minden apróságon bosszankodni.
– Hogyan kezeli a konfliktusokat?
– Megküzdök velük. Nem vagyok konfliktuskerülő. Ha valami zavar, kimondom. Azzal is tisztában vagyok, hogy néha hirtelen vagyok. Sajnos ez a lobbanékonyság a korral sem múlik. De utólag, ha belátom, hogy tévedtem, tudok bocsánatot kérni. Bár ez régebben nehezen ment. Sokan kaktuszhoz hasonlítanak: kívül szúrós, de belül melegszívű vagyok.
– Humorérzék?
– Meglepően sokan azt hiszik, hogy nincs humorom. Pedig dehogynem! Csak kell egy kis idő, amíg „felengedek”. Kevesen tudják rólam, hogy nem vagyok kellően határozott, a mai napig lámpalázas vagyok, gyakran kételkedem önmagamban.
– Terv, álom, amit még szeretne elérni?
– A legfontosabb, hogy legyen látható eredménye annak, amit csinálok. Szeretem, ha a diákjaim fejlődnek, és büszkék a tudásukra. Már látom, mennyi örömöt tud adni a tanítás, ha az ember valóban szenvedéllyel végzi. Emellett szeretnék még sokat utazni, buzog bennem a kalandvágy.
– Mi lenne az, amit szeretne üzenetként átadni embertársainak?
– Hogy találják meg azt, amit szenvedéllyel tudnak csinálni, és közben legyenek jó emberek. Sok rossz vesz körül bennünket a világban, nem kell még nekünk is tovább rontanunk. Inkább tegyünk jót. Lehet, hogy nem mindenki hálálja meg rögtön, de egyszer visszakapjuk, abból a forrásból, ahonnan nem is vártuk. És persze a fegyelem, a kitartás, a humorérzék mind-mind fontos összetevők. Ez utóbbi nélkül sokkal keserűbb lenne az élet.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
