Rácz Viktória nem készült önkéntesnek. A háború formálta azzá. De az elszántság, a segíteni akarás, a kapcsolati háló és az elhivatottság már korábban is ott volt benne, csak kellett egy szikra, hogy fellángoljon. Most, három évvel a háború kezdete után még mindig segélyt oszt, önkénteskedik, a Western Unity nevű alapítványával a fronton harcoló katonák ellátásával, a menekültek támogatásával és humanitárius segítségnyújtással foglalkozik.
Simon Rita
Rácz Viktória három évvel ezelőtt még „csak” egy magyar építésű lakóház gondnoka volt Ungváron, „csak” egy háromgyermekes családanya volt, akinek a napjai hétköznapi teendőkkel teltek. Ma a Western Unity alapítvány motorja.
„Ez nem úgy volt, hogy eldöntöttem: holnaptól önkéntes leszek. Egyszerűen jött. Ott volt a háború, ott volt a szükség, és én meg csak… mentem.”
A Western Unity 2023 nyarán jött létre. Az alapító tagok már a háború első napjaitól aktív segítők voltak, kezdetben egy másik szervezetben.
„Az elején még más keretek között dolgoztunk együtt, de aztán úgy döntöttünk, hogy létrehozunk valami újat, ami jobban illik az elképzeléseinkhez. Öten voltunk lányok. A férjemmel együtt lettünk hatan. Ma már csak négyen vagyunk aktív tagként, de dolgozunk, ahogy bírunk.”
A név szimbolikus, meséli. Western – mert Kárpátalja a nyugati határszélen van. Unity – mert az összefogás a kulcs.
A szervezet fő feladata a fronton harcolók támogatása – élelmiszer, gyógyszer, technikai eszköz, autó – amire csak szükség van. A segélyszállítmányok sokszor napok alatt összeállnak, nem kis részben Viktória kapcsolati tőkéjének és energiájának köszönhetően.
„Van egy parancsnokom, aki alá 150 katona tartozik. Ha ő ír, hogy kell egy Starlink vagy egy mikró, ennyi vagy annyi kilogramm élelmiszer, akkor én nem kérdezek semmit, csak cselekszem. Volt, hogy két nap alatt szereztem autót. Mert tudtam, hogy kinek szóljak az ügy érdekében, kiket kell felkeresni, hogy adakozzanak.”
De, mint mondja, egyre nehezebb, az emberek, az adakozók „elfáradtak”. „Karácsony előtt tavaly hatvan dobozt kaptam az általam vezetett lakóházban élőktől, az, idén csak hetet. Nem haragszom, megértem. Három év sok…”
Az alapítvány legnagyobb ereje még így is a kapcsolati háló. Magyarországi és svájci partnerekkel dolgoznak együtt, orvosokkal, alapítványokkal, magánszemélyekkel. A MedSpot Alapítvánnyal igen szoros kapcsolatot ápolnak. A budapesti csapat a háború második napjától jelen van Kárpátalján. Először a határon segítettek, aztán megszervezték azokat a pontokat, ahol a menekülteket gondozzák. Jelenleg havi rendszerességgel visszajárnak a menekültszállókra. A Western Unity-vel úgy kerültek kapcsolatba, hogy ezeken a helyszíneken tolmácsolást vállaltak, de mára barátsággá és együttműködéssé nőtte ki magát.
Az interjú során újra és újra visszatérünk Viktória belső hajtóerejéhez. Az ő világában a „nem tudom megcsinálni” nem opció. Egyfajta mélyen gyökerező kötelességtudat vezeti.
„Én ilyen vagyok. A lételemem a segítségnyújtás. Ez nemcsak a háború miatt van, hanem mert így nőttem fel. Magyar családból származom, római katolikus háttérrel, a nagymamám mindig segített másokon. Ez belém ivódott.”
„Ha nem én segítek, akkor ki fog?”
Ez a mondat többször is elhangzik tőle, és talán ez a kulcsa Viktória lényének. Nem azért segít, mert könnyű. Hanem mert muszáj. Mert hisz benne, hogy egyetlen ember is elég lehet ahhoz, hogy változás történjen.
Viktória őszintén beszél arról is, mennyire megterhelő az önkéntes lét. „Volt, hogy teljesen kiégtem. A férjem mondta: menjünk már gombászni. De én nem tudtam. Azt éreztem, nincs jogom pihenni, miközben a katonák a fronton harcolnak. Most már tudom, hogy muszáj néha megállni, mert különben összeomlik minden.”
A nő erősen kötődik Kárpátaljához. Magyar családból származik, a férje kijevi. Mindhárom gyermekét Magyarországon szülte, ő maga azonban soha nem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét. „Ez az én hazám. Itt születtem, itt élek, itt akarok segíteni. Nem tudnék máshol élni.”
Bár a háború adja a legtöbb feladatot, Viktória már a jövőbe is tekint.
A májusra tervezett jótékonysági est célja nem a hadsereg szükségleteire irányul, hanem egy gyermekkórháznak szeretnének orvosi eszközöket beszerezni.
„A háború elhomályosított sok mindent. De mi nem csak a frontra nézünk. Itt is vannak gyerekek, kórházak, idős emberek. Őket sem szabad elfelejteni.”
Ez is érdekelheti:
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
