Nehéz időket élünk. A diplomáciai erőfeszítések ellenére továbbra is beláthatatlanul távolinak tűnik a tűzszünet és a hőn áhított béke. A háborúzó felek „vörös vonalai” nem sok jót ígérnek. Meddig bírja még Ukrajna?
Végtelenül elszomorító mindaz a pusztítás, aminek a tanúi vagyunk. Áprilisban (is) minden napra jutott legalább egy katonatemetés Kárpátalján, tovább nőtt a magyar gyökerekkel rendelkező áldozatok száma. A háború elhúzódása semmi jóval nem kecsegtet. Az emberek végtelenül elfáradtak. A külföldre tartó busz- és vonatjáratok zsúfolásig vannak nőkkel, gyerekekkel. A hadkötelesek pedig, akik nem tudnak legálisan kiutazni, a zöldhatáron próbálnak szerencsét.
A hivatalos adatokra támaszkodva is legalább 10 millió ukrán polgár van külföldön. A demográfusok vészjósló prognózisait a háborús fegyverropogás elfedi ugyan, de ha ez ilyen ütemben folytatódik, 2027-re minden harmadik aktív korú ukrán a határokon túl vállal munkát. Tanárok, orvosok sokasága nem itt tanítja a nebulókat, nem itt gyógyítja a betegeket, hanem a lengyel, cseh, német álláskereső honlapokat böngészi.
Egyszerűbb és könnyebb mindent az orosz agresszióra fogni. Az már sokkal nehezebb, hogy reális kiutat keressünk ebből a kudarcra ítélt zsákutcából. Mit érezhet ma egy Ukrajnában élő emberfia? Ha férfi, akkor vár rá a front. Az ukrán társadalomban ma szinte tapintható a bizalmatlanság, a megosztottság, a jövőkép hiánya. Közben hallgatni és tűrni kell, különben ellenségnek kiáltanak ki…
Egy teljesen új nemzedék nő fel Varsóban, Prágában, Torontóban, vagy eleve oda születik már. Csak idő kérdése, amikor anyanyelvüket, az ukránt már csak második nyelvként használják majd. Identitásuk már nem Kijevhez, Lemberghez kötődik, államukra pedig úgy gondolnak vissza, mint olyanra, amelyik nem tudta otthon tartani és megbecsülni szüleiket…
A patriotizmus azt jelenti, hogy az ember saját országában, államában tevékenykedjen, ott nevelje fel gyermekeit, ott alkosson és építse a jövőt. A mai Ukrajnában ez elképzelhetetlenül nehéz. Ezért csak egyetlen megoldás létezik: a béke! Még akkor is, ha ennek érdekében fájdalmas lépésekre, lemondásokra van szükség a politikai vezetők részéről, merthogy az emberéletek megóvásának nincs alternatívája. Maga az ország államfője is így gondolta ezt egykoron, legalábbis erre utal egyik 2018 telén adott interjúja, amit a minap elém vetett a közösségi média. Az elnökválasztási kampány idején Dmitro Gordon ismert ukrán újságírónak adott nyilatkozatában a későbbi elnök a donbászi fegyveres konfliktus vonatkozásában azt hangsúlyozta, hogy a területek visszaszerzése sem indokolja az emberéletek feláldozását, s hogy ő bizony akár a „kopasz ördöggel” is kész egyezkedni, csakhogy ne haljon meg több ember. Jól tudjuk, ki az a „kopasz ördög”. És valóban, inkább évekig egyezkedjenek, civakodjanak a tárgyalóasztaloknál, csak maradjanak életben a katonák, akiket hazavárnak, a civileknek ne kelljen rettegniük olyan csapásoktól, amiknek állandóan tanúi vagyunk…
Rég eljött már az ideje, hogy az ukrán emberek érdeke legyen az első! De szép is volna, ha teljesünének az egykori választási kampányban elhangzott békeígéretek!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
