Visszafogott, önzetlen, megbízható. Az esetében határozottan igaz az az állítás, hogy nem ő választotta a szakmát, hanem a szakma választotta őt. Kompromisszumképes, alkalmazkodó, aki igyekszik a biológiát élményszerűvé tenni a mai diákok számára. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Svorák Karina, a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola biológiatanára.
Simon Rita
– Gyerekként is tanárnak készült?
– Nem készültem tudatosan erre a pályára. Gyerekkoromban kifejezetten nem szerettem szerepelni, verseket mondani, fellépni, ezek inkább feszélyeztek. A tanári hivatás viszont sokszor jár együtt a nyilvános szerepléssel, így ez kezdetben távol állt tőlem. Valahogy mégis ebbe az irányba sodródtam. A környezetem Beregrákoson mindig úgy tekintett rám, mint szorgalmas, kitartó lányra, leendő pedagógusra. A Nagyberegi Református Líceumot is megcéloztam, végül a munkácsi tanítóképzőt választottam, és onnantól már szinte magától alakult az út.
– A szerepléstől való félelme nem jelentett akadályt a tanításban?
– Meglepő módon a katedrán ez a félelem teljesen megszűnik. A gyerekek közt elmúlik a lámpaláz. A tanteremben nem érzem azt a feszültséget, amit más nyilvános helyzetekben igen. A gyerekek nem kritikus szemmel figyelnek, hanem érdeklődéssel, és ez rengeteget számít.
– Milyen tanárnak tartja magát?
– Nem a legszigorúbbnak. Azt szokták mondani, hogy nem is állna jól nekem. Inkább következetes vagyok, és próbálok empatikus lenni. Ha látom, hogy a diákjaim valami miatt nem tudtak készülni – például mert éjszaka légiriadó volt –, akkor nem erőltetem a dolgozatot. Kompromisszumot ajánlok, de utána elvárom a teljesítményt. A gyerekek érzik, hogy nem játszom meg magam, és ez kölcsönös tiszteletet teremt.
– Miért pont a biológia?
– Érdekes módon ez is csak kialakult, idővel szerettem meg. Diákként nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. A tanítóképző első évében azonban volt egy biológiaóránk, és akkor egyszer csak minden összeállt. Rájöttem, hogy mennyi érdekes összefüggés van benne. Ettől kezdve kezdett el igazán érdekelni. Azóta az Ungvári Nemzeti Egyetemen már el is végeztem a biológia mesterképzést. Ma már nagyon szeretem tanítani ezt a tantárgyat, bár korábban napközis nevelőként kezdtem és informatikatanárként is kipróbáltam magam. Az idén lett volna már tíz éve, hogy tanítok, de jelenleg egy éve már szülési szabadságon vagyok.
– Hogyan változott meg az élete ezzel?
– Teljesen. Eleinte azt hittem, talán heti pár órát tudok majd vállalni a pici mellett is, és a férjem is támogatott ebben, de hamar kiderült, hogy ez nem reális. A kisfiammal sokáig kórházban is voltunk a születése után, így gyorsan eldőlt, hogy ez az időszak most róla kell hogy szóljon, és már én is így látom helyesnek. De jövőre már lehet megpróbálom a tanítást, de az is lehet, hogy csak a harmadik év végén. Majd ő eldönti.
– Hogyan lehet megszerettetni a biológiát?
– Próbálom megmutatni a gyerekeknek, hogy a biológia mindenütt ott van körülöttünk. Sok példát lehet hozni a mindennapi életből, amelyekre a gyerekek is rácsodálkozhatnak. Néha csak egy-egy érdekes információmorzsát ejtek el, és bízom benne, hogy felkelti az érdeklődésüket. Természetesen nem mindenkit fog meg ugyanaz – van, ami nekem csoda, másnak közömbös. De ha csak néhány gyerekben sikerül kíváncsiságot ébresztenem, már megérte.
– A tanításon kívül mi az, ami kikapcsolja, feltölti?
– Régebben sokat olvastam, ez a gyermek születése óta megváltozott. Mostanában a sütés-főzés az, ami kikapcsol. Új receptekkel, technikákkal próbálkozom, főleg a hozzátáplálás óta, és ez kreatív tevékenység, feltölt. Emellett néhány éve felnőttként lettem cserkész, és bár nem vezettem őrsöt, a cserkésztáborokban is mindig jól szórakozom.
– Mi az, amit a legnehezebbnek tart a személyiségében?
– Nagyon nehezen tudok nemet mondani. Sokszor érzem úgy, hogy túlvállalom magam, mert mindenkinek szeretnék segíteni. Néha ez visszaüt, de dolgozom rajta. Talán az anyaság segít majd határozottabbá válni.
– És miben változott a legtöbbet az elmúlt években?
– Határozottabb lettem. Kicsit nyitottabb is, jobban merek kilépni a komfortzónámból. Például érdekes, hogy már elég rég megszereztem a jogosítványomat, de nagyon féltem autóba ülni, viszont egyszer rákényszerültem, elindultam, és azóta vezetek. Még mindig nem szeretek váratlan helyzetekbe kerülni, szeretem, ha előre megtervezhetem a dolgaimat, de igyekszem rugalmasabb lenni.
– Van olyan tanács, amit a fiatalabb önmagának adna?
– Azt mondanám magamnak: ne aggódj annyit. Mert bármennyire is izgultam egy-egy helyzeten, mindig jött valami vagy valaki, ami segített megoldani. A dolgok sokszor maguktól a helyükre kerülnek – ezt jó lett volna előbb megérteni.
– Célok, álmok?
– Szeretnék egy boldog, kiegyensúlyozott családban élni. A kisfiamnak szeretnék biztonságot, szeretetet adni, egy szép gyerekkort. Ha a tanítás mellett maradok, akkor szakmailag fejlődni is szeretnék, de nyitott vagyok arra is, ha az élet új irányba terel, más hivatás felé.
– Mi az, amiért a leghálásabb az életben?
– A kisfiamért. Azért, hogy egészséges, hogy együtt lehetünk, és hogy a családunkat nem érte súlyos veszteség ebben a háborús időszakban. Ezek nem maguktól értetődő dolgok, és én nagyon hálás vagyok értük. Összességében azt mondhatom, hogy szép életem van.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
