Május végén tragikus jelenet zajlott le Parajdon: a megáradt Korond-patak elöntötte Erdély híres sóbányáját. A víz megállíthatatlanul zúdult be a bányába, megtelítve mind a hét szintjét, ezzel jóvátehetetlen károkat okozva. A katasztrófa hatására a bánya felszíne több ponton megsüllyedt, a beomlás veszélye miatt pedig többeket evakuálni kellett. Ugyanez több mint egy évtizede megtörtént a már a 13. századtól a sóbányászat egyik fellegvárának számító Aknaszlatinán. Annak jártunk utána, hogyan élte meg ezt anno a kárpátaljai település, mi vezetett a bánya bezárásához és mi az aktuális helyzet most?
Szabó Sándor
Három évszázad után végleg leállt a sóbányászat
Aknaszlatinán a sóbányászat a 18–19. században élte virágkorát, az óriási sótömzsbe egymás után mélyítették az aknákat. A bánya jelentőségét jól mutatja, hogy Ferenc József császár 1852-es körútja alkalmával ide is ellátogatott. Az 1880-as években a vasút is elérte a települést, így az addig szinte egyeduralkodó, ám korlátozott tiszai vízi szállítás mellett vasúton sokkal több helyre jutott el az itt kibányászott só, ami tovább növelte a vidék gazdasági súlyát. Az első világháború idején Aknaszlatina virágzó bányásztelepülésként működött.
A bányászat kezdetétől fogva komoly kihívást jelentett a víz elleni védekezés. A 18. század végétől megnyitott aknákban folyamatos küzdelmet kellett vívni a vízzel. 1809-ben a Lajos-bánya, majd 1906-ban a Kunigunda-bánya beszakadása felhívta a figyelmet arra, hogy milyen veszélyeket hordoz a sókitermelés. A bányákat általában a száraz só fizikai jellemzőinek megfelelő statikával tervezték meg, ugyanakkor ha bármilyen okból édesvíz tört be, akkor az megnedvesítette, illetve oldani kezdte a felsőbb kőzetrétegeket tartó sóoszlopokat, melyek eltűnésével alakult ki a beszakadáshoz vezető réteghiány. Éppen az édesvíz jelentette fenyegető veszély miatt a 19. században és a 20. század elején vízelvezető csatornarendszerekkel igyekeztek orvosolni a problémát. A szovjet időszakban azonban nem fordítottak kellő figyelmet a csatornarendszer karbantartására, így fokozatosan növekedett a bányába bejutó víz mennyisége. A folyamathoz hozzájárult, hogy az ekkor mélyített új bányákat (9-es és 10-es számú bánya) a kelleténél nagyobb mennyiségű dinamit felhasználásával alakították ki, ami még repedezettebbé tette a sótömzsöt, nem beszélve arról, hogy a már összesen tíz bánya jelentősen megbolygatta a sóréteget, amely még inkább átjárhatóvá vált a csapadékvíz számára.
2007-ben már csak a 9-es számú bányába bejutó víz mennyisége meghaladta az 500 m³/órát, amekkora mennyiséget reménytelen volt kiszivattyúzni. Az utolsó két bánya befulladását és végső bezárását végül a Tisza ismétlődő árvizei okozták, melyek során a víz betört az aknákba. Ugyanerre a sorsa jutott a 9-es számú bányában működő, Szovjetunió-szerte ismert allergológiai szanatórium is. Mindennek következtében a települést teljes mértékben meghatározó sóbányászat három évszázados története véget ért. A föld mélyén végbemenő irányíthatatlan folyamatok, ökológiai katasztrófával fenyegették a települést.
A süllyedő város
Kocserha János, a település alpolgármestere lapunk megkeresésére az aktuális helyzettel kapcsolatban elmondta, hogy a bánya tárnái továbbra is el vannak árasztva vízzel. A bányavállalat felszámolás alatt áll, ami több mint tíz éve folyik, és még nem látni a végét, ugyanis évek óta megszüntették az állami finanszírozást.
– Valamelyest lelassultak a folyamatok, de nem álltak meg – fogalmazott. – Az a katasztrófahelyzet, ami 10-15 évvel ezelőtt a települést sújtotta, mostanra mérséklődött. Időről időre előfordulnak beomlások, jellemzően a 8-as bánya feletti vízzel elárasztott két hatalmas kráter környékén. Ezeknek a méretei még most is nőnek. Nemrég jártam a 9-es bánya mögötti területen, ahol az elmúlt években egy újabb omlás jelent meg. Jelenleg emberéleteket és lakóingatlanokat nem fenyeget a sóbánya.
2010 végén az állam katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánította Aknaszlatinát,
hatósági döntésre beszüntették a sóbányák működését, több mint 300 családot terveztek kitelepíteni a 45 kilométernyire lévő Talaborfaluba. Viszont néhány családot leszámítva a lakók többsége nem volt hajlandó elköltözni. Lassan eltelt 15 év, a házak még állnak, a helyzet nem kritikus.
Kocserha János elmondta, hogy 2015-ben Bocskor Andrea európai parlamenti képviselő emelte nemzetközi szintre az aknaszlatinai sóbánya kérdését. 2016-ban egy négytagú nemzetközi szakértői csoport felmérte az aktuális helyzetet. Készült egy rövid jelentés, amit egy újabb szélesebb körű felmérés követett, amelyben már hét ország 15 szakértője vett részt. Legutóbb a 2020-ben REVITAL 1 elnevezésű nemzetközi projekt keretében feltérképezték a sóbányák helyzetét. Az EU-s forrásból finanszírozott projekt fő pályázója a Tisza ETT volt, további partner a Miskolci Egyetem, Aknaszlatina önkormányzata, Máramarossziget önkormányzata, a Kassai Műszaki Egyetem és az Ukrajnai Nemzeti Tudományos Akadémia Földtudományi Intézete.
– Ennek a kutatásnak egyik része volt, hogy a Miskolci Egyetem vezetésével kifejlesztettek egy robotot, mely a rajta elhelyezett műszerekkel geológiai adatokat szolgáltatott a vízzel elárasztott bányák járataiból – mondta a polgármester-helyettes. – De emellett a szakértők geofizikai és geomechanikai méréseket is végeztek. Lefúrtak a talajba, mérték a talajvíz sókoncentrációját. Ezekből egy 200 oldalas tudományos jelentés készült, amiben leírták, mit találtak, és javaslatokat tettek arra vonatkozóan, hogyan lehet kezelni a kialakult helyzetet. Ebből kiderült, hogy
a tárnák megteltek vízzel és a só kioldódása is megállt, így valamelyest stabilizálódott a helyzet.
Magnyugtató, hogy a sós víz közvetlenül nem fenyegeti a Tiszát és élővilágát. Viszont a föld alatti vizek mozognak és megjelentek olyan helyen sós tavak, ahol korábban ez nem volt jellemző. A Revitál-kutatás során korábbi és friss műholdas felvételeket is összehasonlítottak. Ezek rávilágítottak arra, hogy vannak
olyan városrészek a településen, ahol centiméterekben mért süllyedés tapasztalható.
Ez lényegében a bányaművelési területen tapasztalható.
Az alpolgármester szerint nagyobb odafigyeléssel, megfelelő szakmai hozzáállással megelőzhető lett volna a bánya bezárása. Még ma is működhetne a sóbánya, ugyanis Aknaszlatinán a föld mélye kb. 100 millió tonnányi sót rejt, ami 100 évre elegendő tartalékot jelent. 1989-ben, amikor csúcson volt a kitermelés, évente 1 millió tonna sót hoztak fel a mélyből. Ez a szovjet típusú hozzáállás okozta a sóbánya vesztét, csak a kitermelésre összpontosítottak, a bánya megóvására nem. A 80-as évek végén közel 2000 embernek adott munkát a bánya. Az alpolgármester szerint a település gazdaságilag kiheverte a sóbánya elvesztését.
Új lehetőségek a sós vízben
– A sóbányának település-formáló jellege volt – mondja. – Szerencsére nem egyik napról a másikra kerültek utcára a dolgozók. Sokan külföldön próbáltak szerencsét, voltak, akik a településen helyezkedtek el. Bár a sóbánya és ezzel az allergológiai kórház is elvesztette a funkcióját, mégis az utóbbi 20 évben komoly fejlődés tapasztalható a turizmus területén. A sós vízre épülő gyógyturizmus hatalmas léptékekben fejlődik. Ugyanakkor ez a két dolog tudott volna működni párhuzamosan is, sőt kiegészítette volna egymást. A bánya tragédiája egy új turisztikai lehetőséget hozott a településnek. Bár ez nem annyira újdonság. Az első sósfürdők már az 1900-as évek elején megjelentek a településen. Azzal a különbséggel, hogy anno nem tavakban, hanem kádakban fürödtek és gyógyultak az emberek. A sós tavak körül kialakult üdülőövezet a nyári hónapokban az ország számos pontjáról vonzza a turistákat.
Becslések szerint nyári napokon 4-5 ezer turista fordul meg a településen. A háború következtében az utóbbi három évben robbanásszerűen megnőtt a turisták száma.
A jövőt illetően a alpolgármester optimista. Nem tett le arról, hogy Aknaszlatinán újrainduljon a sóbányászat. Emlékeztet arra, hogy a 80–90-es években készültek olyan tervek, amely alapján a sós vízből lepárlás útján nyerték volna ki a sót. Szerinte ez járható út lenne, ráadásul hozzájárulhatna a turizmus további fejlesztéséhez. Mint fogalmaz: ehhez békére és megbízható befektetőkre lenne szükség, ám egyelőre egyik sincs kilátásban.
Az élet sója
A most 74 éves Takár Károly, ismertebb nevén Katyó is 35 évet töltött a bánya több mint 400 méter mély tárnáiban. Elmondása szerint a bányák tönkretételét egyértelműen a vezetőség hozzá nem értése okozta.
– Egymás között mi csak a pokol tornácának neveztük a sóbányát – eleveníti fel a sóbányában töltött évtizedeket, aki egy igazi sóbányász dinasztia utolsó tagja, nagyapja és édesapja is sóbányász volt, utóbbiból később sómolnár lett. – Már gyermekként megcsapott a sópára illata, és 1968-ban, az iskola elvégzése után, a sorkatonai szolgálat megkezdése előtt sómester kisegítőként a vízmentesítő részlegen kezdtem dolgozni. 1971-ben, a leszerelés után sóvágónak jelentkeztem a 8-as számú Lajos-bányába. Végül 2005-ben egy a bánya mélyén átélt rosszullét után döntöttem el, hogy nem megyek le többé. Az orvosok megállapították, hogy vájárként olyan egészségkárosodást szenvedtem, ami visszafordíthatatlan.
Katyó elmondta, hogy a bánya tragédiája a 70-es években kezdődött, amikor elkezdték csökkenteni a magyar és csehszlovák időkben a bánya körül kiépített vízmentesítő részlegen dolgozóknak a létszámát. Közben az irodisták számát növelték. A szakmai vezetés részéről analfabetizmus és erkölcsi impotencia nyilvánult meg. Az akkori és az azt követő vezetés nem tekintette szívügyének a bánya jövőjét, ami a bánya tragédiájához vezetett.
– Amikor 1991-ben megalakult a független Ukrajna, az állam tudomásul vette a problémát, de nem foglalkozott vele, épp ellenkezőleg, az állami dotáció majdnem a nullára csökkent
– taglalja az öreg sóbányász, hogy mi vezetett a bánya bezárásához. – Akkor indult el az anarchia a bányában. A bánya vezetése a kitermelésen és a minél nagyobb haszonszerzésen kívül gyakorlatilag nem törődött semmi mással. Még azzal sem foglalkoztak, hogy világítás legyen a bányában, fáklyákat gyújtottunk és úgy dolgoztunk. A kitermelés növelése és az ezzel járó robbantások csak tovább súlyosbították a helyzetet a bányában. Ennek következtében tektonikus repedések jelentek meg a só közfalban. Ez visszafordíthatatlanul megnyitotta az utat a víznek a régi Ferenc-bányából. Ezt követően csak idő kérdése volt, hogy mikor zárják be a létesítményt. 2007-ben szüntették be a só kitermelését az utolsó bányában, nekem aznap gyászba borult a szívem.
Ennek ellenére Katyó azóta is minden év augusztus utolsó vasárnapján, bányásznapon, felveszi a bányászszerelést. Felkeresi a bányász kápolnát, meghúzza a lélekharangot, gyertyát gyújt, elmegy az aknához és elénekli a bányász himnuszt. Ezzel emlékezik és tiszteleg az egykoron szebb napokat látott bányászmúlt előtt.
Megszűnt az allergológiai kórház
Az aknaszlatinai Révi Katalin, a Kárpátaljai Megyei Allergológiai Kórház főnővére volt. A nyugdíjas asszony negyven éven át hetente többször is leereszkedett a 8-as bánya 300 méter mély tárnájába, ahol krónikus légúti megbetegedésben (asztma, hörghurut) szenvedő gyerekeket és felnőtteket kezeltek. Nagyon sok szép emlék köti a munkájához.
– Azon a mélységen ideális a mikroklíma, 22 Celsius-fokos állandó hőmérséklet volt – emlékezett vissza a 78 éves asszony. – Vétek volt elhanyagolni a bányát, hiszen rengeteg beteg gyógyult meg vagy vált tünetmentessé nálunk. A gyógyulás úgy zajlott, hogy napközben a felszínen folyt a kezelés, az éjszakát pedig a tárnában kialakított allergológiai központban töltötték a páciensek.
Egyidejűleg nyolcvan fő befogadására volt képes, 30 gyerek és 50 felnőtt éjszakázott lent.
Az egész Szovjetunióból jöttek gyógyulni vágyók, később Európából is érkeztek betegek. Miután a bányát elárasztotta a víz, a megyei allergológiai kórházat is bezárták. Még évekig érkeztek a levelek, amelyben a kórház újra indítását kérték, de ez teljesen reménytelennek tűnik most.
Kapcsolódó tartalom:
Együtt Székelyföldért – Sikeres lett a nagydobronyi adománygyűjtés!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
