Kitartó, szorgalmas és őszinte. Falusi gyerekkorból, elsőgenerációs diplomásként, majd doktori fokozattal a tarsolyában jutott el oda, hogy ma a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltárának levéltárosa és az Erőszakkutató Intézet kutatója. Többezer levéltári oldalból építette fel köteteit, a munkát nem kerüli. Ha pihenni akar, süt-főz, focizik, barkácsol. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége dr. Kosztyó Gyula történész, az MNL Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltárának levéltárosa, az Erőszakkutató Intézet kutatója.
Simon Rita
– Mi terelte a történelem felé?
A szüleim szakközépiskolát végeztek, mindketten kétkezi munkások. Az első diplomás a családban én lettem, később pedig a PhD-t is megszereztem. Gyerekkorom egy kicsi, de nagyon élhető faluban telt: kert, almafa, paradicsom, friss levegő – igazi gondtalanság. A történelem iránt Beregdédában, a hetedik osztályban kezdtem el igazán érdeklődni, amikor a lovagokról, a hűbéri rendszerről tanultunk. Onnantól kezdve fokozatosan elmélyültem a múlt történéseiben. A Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceumban Lefkó Mária történelemtanár szigorú, tárgyilagos, elgondolkodtató stílusa teljesen beszippantott. Az intézményben már a délutáni szilenciumokat is tudatosan a történelem felvételivizsga felkészülésére használtam. 2004–2009 között a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem–földrajz szakos diákja voltam. Tanáraimra – Dr. Csatáry Györgyre, Dr. Kobály Józsefre, Dr. Molnár Józsefre – felnéztem. A levéltári kutatás alapjait is itt tanultam meg, és igazi motivációt kaptam arra, hogy folytassam a kutatást. A doktori fokozatról eleinte álmodni sem mertem, aztán az egyik évfolyamtársam győzködött, hogy mennem kellene. Az ELTE-re ösztöndíj nélkül vettek volna fel, így azt inkább kihagytam, mivel nem tudtak az ezzel járó költségeket előteremteni. Két évig célirányosan kutattam a levéltárakba és tudatosan publikáltam, miközben dolgoztam építkezéseken is, majd végül 2011-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori iskolájába jutottam be, ahol 2014-ben abszolváltam, 2021-ben pedig megvédtem a disszertációmat.
– Emellett tanított, kutatott, építkezett és családot alapított.
– 2011-től tanítottam az iskolában Beregdédában. Az órarendemet heti három napba sűrítette az iskolaigazgató, aztán csütörtök hajnalban felutaztam Budapestre, egész nap levéltár, pénteken bementem az óráimra, késő este vissza Kárpátaljára. Szombatonként a családi házat építettem, vasárnap pihenés. Négy évig így éltem. Közben 2013-ban megszületett az első fiam, a feleségem tartotta a frontot. 2015-ben választanom kellett: maradok tanár vagy kutató leszek. A kutatást választottam. A főiskolára nem vettek fel kutatónak, de ahogy mondják, ahol egy ajtó bezárul, ott mindig egy újabb kinyílik. Nos, nekem több ajtó is kitárult. Rövid időn belül az Amerikai Holokauszt Emlékmúzeum kért fel kárpátaljai levéltári iratokról adatbázis készítésére. Ezzel párhuzamosan a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Molnár Tamás Kutatóintézetében is dolgoztam egy évet. 2018-ban jött a Clio Intézet, majd 2023-tól az Erőszakkutató Intézet, amelynek jelenleg is munkatársa vagyok. 2022-ben ráadásul Nyíregyházán a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltárának is levéltárosa lettem. A kutatóintézetekben eltöltött több évnyi kutatómunka eredményeként, több kötetet is elkészítettem. Főleg Kárpátalja történetével foglalkozom, különösen a válságidőszakokkal. Így jelent már meg könyvem a Tanácsköztársaság idejéről, valamint tíz évnyi kutatás és írás után megjelenő könyvem A holokauszt Kárpátalján, amely óriási mennyiségű forrást dolgoz fel, és erre a könyvre nagyon jó visszajelzések érkeztek. Ez egy megterhelő, jelentős áldozatokkal járó időszak volt a családom életében, de megérte.
– Ennyi munka mellett hogyan kapcsolódik ki?
– Három fő „menekülőutam van: sütés-főzés a családdal, foci és barkácsolás a barátokkal. A nyíregyházi amatőr bajnokságban is játszunk egy kárpátaljai baráti csapattal.
– Vallásos?
– Igen. Görögkatolikus. Vasárnaponként misére járunk. A hit stabil keretet adott a folyamatos ingázás, költözés közben is.
– Hogyan kezeli a kritikát?
– A szakmai kritikát kifejezetten szeretem. Ha egy tekintélyes történész „pirosra” javítja a kéziratomat, az időt spórol és tanít. A személyeskedést viszont nem tűröm, de az le is pereg rólam. Szerintem az alázat a kulcs ebben a szakmában (is): el kell fogadni, hogy mindig van hova fejlődni. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a szakmától, ez segített az önbizalmam helyrerakásában, de a munkát továbbra sem spórolom ki. Jólesik az is, hogy több helyről kaptam már opponensi felkérést doktori dolgozatokhoz, vagy az, amikor szakmai szövegek anonim lektorálásra kérnek fel. Ez is azt mutatja, hogy elismerik a munkámat. Szerintem a legnagyobb magabiztosságot a forrásismeret adja. Ha például több ezer oldal felhasználásával készítek el egy tanulmányt, akkor eléggé magabiztos vagyok a dolgomban, tudok érvelni, meggyőzni, hisz sok tényt tudok kinyerni a forrásokból. A tudományban is az nyer, aki több ténnyel rendelkezik.
– Döntéseket könnyen vagy nehezen hoz?
– Függ a horderejétől. Szakmai kérdésekben magam döntök. A családot érintőkben mindig a feleségemmel, akivel pro- és kontra-listákat írunk. Ahol több az érv, ott a döntés.
– Van ars poeticája, elve az életre?
– „Ha nem tudok segíteni, legalább ne ártsak.” Nem vagyok haragtartó. Az elveimből nem engedek, még ha konfliktust okoz is. Mindent őszintén kimondok, amit gondolok. A ne szólj szám, nem fáj fejem közmondás rám abszolút nem jellemző.
– A rossz kedvét mivel lehet elűzni?
– A gyerekekkel. Vagy együtt tévézünk, vagy sütünk valamit, vagy csak leülök beszélgetni a testvéremmel egy jó sör mellett.
– Mennyire spontán?
– A határidőnaplóm diktál. Szóval nem igazán vagyok spontán.
– Milyen tulajdonságokat becsül másokban?
– Szerénység, alázat, szorgalom, egyszerűség, és azt értékelem, ha valaki valamiben igazán tehetséges. A pökhendiség viszont taszít.
– Ön szerint mi a boldogság kulcsa?
– A helyünkön lenni a világban. Azt csinálni, amit szeretünk, és akkor egy napot sem kell dolgoznunk. Képes vagyok napi 10–12 órát forrásokat olvasni, mégsem készít ki, mert szeretek kutatni. És ami még fontos, szerető családban élni. Én ezt mind megkaptam, úgyhogy abszolút boldog ember vagyok.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
