Kárpátalja még mindig a béke szigete, mégis érződnek a háború terhei. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne érkezne gyászjelentés a frontról. A mindennapossá vált búcsúztatásokat nem lehet sem megszokni, sem feldolgozni. Ám időről időre megszólalnak a légiriadót jelző szirénák. Sokat és gyakran panaszkodunk arra, hogy milyen nehéz nekünk, de fogalmunk sincs arról, hogy milyen nehéz azoknak a hágón túli magyaroknak, akiknek korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kell szembenézniük. Vannak olyanok, akik saját bőrükön tapasztalták meg a háború borzalmait.
Szabó Sándor
Az alkotásba menekült a kijevi magyar festő
A csapi származású, de több mint ötven éve Kijevben élő Magyar Árpád István festő, polihisztor egyetlen napra sem hagyta el az ukrán fővárost az ukrajnai háború tavaly február 24-i kitörése óta. Ennek legfőbb oka egészségi állapota, orvosai szerint műtétre váró szíve nem bírt volna ki egy hosszú utat. A 71 éves képzőművész feleségével belvárosi lakásában vészelte át azt az időszakot, amikor az orosz csapatok a megszállás első heteiben egyre szorosabb ostromgyűrűt vontak az ukrán főváros köré. Megtapasztalta az élelmiszerhiányt, az őszi-téli időszakban átélte a napi több órás áramszüneteket és a sorozatos orosz légitámadásokat. Mindeközben közösségi oldalán napló formájában jelentéseket írt a Kijevben uralkodó helyzetről, hangulatról és a vele történtekről, ami részét képezi, majd önéletrajzi kötetének. Úgy gondolja, az infláció a háború egyik legrosszabb velejárója, nagyon sokan kerültek nyomorúságos helyzetbe Kijevben.
– Sokan vásárolnak az esti órákban, amikor az üzletek leárazzák az aznapi pékárút, egyre több a guberáló – ecsetelte a jelenlegi helyzetet. – Ugyanakkor, nagy a kontraszt Kijevben, mivel az luxusautók száma nem csappant meg.
Mivel diplomáciai negyedben van a lakása, némileg biztonságban érzi magát. Több nagykövetség van a közelben, így ezt a részét a városnak nem lövik az oroszok. Emberileg az viselte meg leginkább, hogy rengeteg ismerőse elmenekült a városból.
– Számomra némileg könnyebb volt elviselni a helyzetet, olyan értelemben, hogy 1979-ben én átmentem egy elég komoly húsdarálón Afganisztánban, tudom, mi az a bombázás, milyen az, amikor az embertől öt méterre csapódik be egy gránát. Sokakra depresszív hatással van a háború, voltak, akik hónapokon keresztül a metró aluljáróiban laktak – mondta.
Nagyon sok fiatal férfit látni láb vagy kéz nélkül. Gyakran üldögélek a házunk melletti kis parkban, ahol a Petőfi-szobor is található, itt szoktam találkozni sebesült katonákkal, akik a közelben lévő ortopédiai intézetbe járnak.
Sok problémával és gondokkal küzdő embert látni az utcákon, lesznek még továbbiak is. Ha valamilyen formában befejeződik a háború, sok pszichés problémákkal katona tér haza a frontról. Szinte nincs már olyan ismerősöm, akinek ne lenne sebesült vagy elhunyt hozzátartozója, aki a fronton vesztette életét.
Egyik alkalommal diverzánsnak nézték, ugyanis gyanús lett a parkban járőröző területvédelmiseknek, akik arra kérték, hogy igazolja magát.
– Pechemre, mivel a nejemmel mentem, a szatyromon kívül nem vittem magammal semmit. Mondtam is nekik, persze oroszul, hogy a nejemet várom és itt lakom a közelben, az első kérdés az volt miért beszélek oroszul, mondtam nekik, hogy magyar vagyok és az orosz kényelmesebb számomra. Ez láthatóan nem tetszett nekik. Kínomban eszembe jutott, hogy a régen lejárt Magyar Igazolványom a szatyor egyik zugában kell, hogy legyen, mondtam nekik, hogy van mégis igazolványom, amit elő is szedtem. Nagy hozzáértést színlelve úgy nézték és lapozgatták, mint a határon az ukrán határőrök. Megint jött a kérdés, magyar létemre miért beszélek ilyen jól oroszul, a másik, pedig az, hogy mik azok az Antarktiszi pecsétek benne. Mondtam nekik, hogy ott is voltam.
Ekkor érkezett meg a nejem és megkérdezte mi történik itt, amire viccből azt mondtam neki: „Na anya készítsd a holmim és a puskát, mert visznek katonának.”
Na már csak ez hiányzott, mert egyikük az adóvevőn mondta parancsnokának, hogy egy gyanús személyt állítottak meg parkban, mire azt mondta a parancsnok, hogy három perc múlva jön. Jött is, megnyugodtam amikor megláttam, ugyanis kiderült, hogy a parancsnokuk a házmesterünk fia, aki reggelenként az udvart söprögette, vagy locsolta és kisgyerek korától ismertem. Egy jó ideje nem is láttam az udvaron és így derült ki, hogy a terűletvédelmiseknél szolgál. A nejem nem győzött hálálkodni, amire ő azt az infót adta, hogy nem sokkal korábban akadtak a horgukra diverzánsok, akik a parkokban húzták meg magukat. A lényeg, hogy nem vittek el – elevenítette fel az egy éve történteket Magyar Árpád István, amit az egyik naplójában is megírt.
Mint fogalmazott, az alkotásba menekült, az élet nem állt meg számára. Maga a háború is megihlette. Elkészítette a háborús városok sorozatát.
– A sorozat több mint tíz képből áll, többek között Harkiv, Irpiny, Bucsa, Odessza és Mariupol konstruktív szimbolikus jeltartalmát ábrázolja.
Ezek a képek szerepeltek a márciusi önálló kiállításomon. Képeim híre az ukrán külügyminisztériumhoz is eljutott, annyira megtetszett a sorozatom, hogy több országban, többek között Lettországban, Lengyelországban és Németországban is kiállítják, végül Washingtonba is eljut. Először a külügyminisztérium épületében kerültek kiállításra, azon a folyosón, ahol Dmitro Kuleba külügyminiszter irodája is található. Elmesélték nekem, hogy ő is nagy érdeklődéssel tekintette meg a képeimet, viszont meglepődve olvasta a képek mellett feltüntetett nevemet, az egyik kollégájához fordulva meglepődve konstatálta, hogy épp egy magyar nemzetiségű alkotó készítette el ezt a sorozatot – mesélte.
Az ukrán fővárosba visszatért az élet
Petneházy Gyula, a Magyarok Kijevi Egyesületének (MKE) vezetője az ukrán főváros közvetlen közelében található házában vészelte át az orosz megszállás első napjait. Mint meséli, az Ukrajna elleni orosz támadás első óráiban helikopterek húztak el méterekre a háza felett, amelyek ellenséges deszant egységeket szállítottak a közeli Gosztomel repülőtérre.
Valószínűleg egy életre beleégett az agyába az a látvány.
Sokáig kitartott, de március 5-én, amikor egyre inkább szűkült az orosz ostromgyűrű Kijev körül, meghozta élete legnehezebb döntését, és lányával elutaztak Kijevből, de amint lehetett, visszatért a fővárosba. Azt tapasztalja, hogy bár furán hangozhat, de az emberek megtanultak együtt élni a folyamatos légiriadókkal és a rakétatámadásokkal. Sokan visszatértek azok közül, akik elmenekültek. Nagy a nyüzsgés a belvárosban, mindenki teszi a dolgát. Aki maradt, az lassan megszokta a folyamatos robbanásokat.
– Az egyesület élete is gyökeresen megváltozott a háború kitörése óta. Korábban 300 magyar élt az ukrán fővárosban, jelenleg százra tehető a kijevi magyarok száma, zömük idős, nyugdíjas ember – mondta az MKE elnöke,
aki szerint kétséges, hányan térnek vissza. – A Kijevben és környékén maradt tagok továbbra is tartják egymással a kapcsolatot, igyekeznek tudni egymásról, és adományokkal, élelmiszercsomagokkal segíteni az arra rászorulókat.
Kapcsolódó:
A mikolajivi magyarok állandó veszélyben élnek │KISZó-háttér
A háború 500 napja a lembergi magyarok szemszögéből │KISZó-háttér
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
