Néha nem azt kapjuk, amire vágyunk.
A Fekete-Tisza forrását célba vevő, 32 kilométeres gerinctúra több mint felénél jártunk, amikor egy sóhajtással felszakadt belőlem, hogy ez nem is volt annyira izgalmas, mint amilyennek gondoltam… Majd alig mentünk még pár száz métert, s két nagy juhászkutya támadt ránk. Na itt kezdődtek az izgalmak!
Simon Rita (Ungvár-Kőrösmező)
A Kárpátaljai Hazajáró Egylet idei 15., összességében pedig 77. túrájára került sor nemrég. A hadiállapot bevezetése óta egyetlen sátras kirándulást sem sikerült összehoznunk, így ez most különös izgalommal töltötte el azt négy embert, aki vállalkozott a megmérettetésre. Azt hiszem az alacsony létszám nem szorul magyarázatra, elegendő, ha néhány adatot említek: 6 katonai ellenőrzőpont, 32 kilométer, 8 hegycsúcs, 1400 méter szintemelkedés, 10-12 kilogrammos hátizsák.
Egészen Kőrösmezőig kellett elkocsikáznunk, hogy másnap reggel onnan az UAZ típusú gépjárművel eljussunk a Drahobrát sítelepig. A hegymászás egy elég meredek kaptatóval kezdődött. Komótosan, mintegy két óra alatt baktattunk fel az Ikerhavas 1881 méter magas csúcsára. Onnan szinte az egész vidék a lábunk alatt hevert. A csábítóan zöld hegyoldalban a Fagyalos főgerincének hullámzásában gyönyörködhettünk. Tudtuk, hosszú út vár még ránk aznap – legalább 20 kilométer – ezért a hazajárós hagyományokat követően sietősen indultunk lefelé, majd újra fel…
1600 és 1700 méter tengerszint feletti magasság között ringtunk.
Elhaladtunk a Sztig és a Nagy Katlan mellett, felkapaszkodtunk a Vorozseszka, a Gerisaszka, majd a Trojaszka csúcsára. Vissza-visszanézve az Ikerhavas néha kikukucskált, s mi két szusszanás után elégedetten bólogattunk, amikor méregetni kezdtük a megtett utat. A túra során több csodálatos tavat is megszemlélhettünk a mélyben, amelyeket a föléjük magasodó hegycsúcsokról neveztek el.
A magasból a kék tengerszemek úgy hívogattak, mint kitikkadt utazót a forrásvíz.
A vörös jelzésű kárpátaljai turisztikai útvonalról immáron letértünk a kékre, a Tatárka felé vettük az irányt. Az utolsó hegycsúcsnál már igencsak elgyötört volt a társaság – akárcsak a délutáni napfény, mi is fakóbbak lettünk. Az a remény éltetett, hogy lefelé már nem lesz túl megerőltető a menet, és hamarosan úgyis lesátrazunk. Eljátszottunk a gondolattal, hogy ha ügyesek vagyunk, akkor még azon a napon eljuthatunk a célig, a Tisza forrásáig, és ott friss vízzel tölthetjük meg kulacsainkat.
Végül hamarabb értünk el a célhoz, mint gondoltuk. Csupán nem úgy, ahogy terveztük, és nem azt kaptuk, amire számítottunk.
Szűk, meredek ösvényen haladtunk libasorban a sátorhelynek kiszemelt tisztás felé. Kellemes, ártatlannak tűnő csilingelés ütötte meg a fülemet. De eszmélni sem érkeztem, hogy ez az ott legelő bárányok kolompja lenne, ugyanis öt lépéssel később már két hatalmas Alabai (közép-ázsiai juhászkutya) rontott nekünk. Ugattak és vicsorítottak, az egyik bele is harapott a legelöl álló túravezetőnk bokájába. Mozdulni sem mertünk, a túrabotjainkkal próbáltunk védekezni, de az ebek arra még haragosabbak lettek. Se’ előre, se’ hátra. Percekig álltunk földbe gyökerezett lábbal, reménykedtünk, hogy ezt az égtelen kutyaugatást előbb-utóbb meghallja valaki, és a segítségünkre siet. Kisvártatva oda is sétált egy fiúcska, aki szép huculsággal megkérdezte, mi a baj, miért állunk? Hiszen ezek a kutyák nem bántanak! – somolygott. Márpedig de, mutattuk neki a vérző lábat, s kértük, kísérjen át minket ezen a szakaszon. Még egy nápolyit is kapott tőlünk, s mi sietve továbbmentünk. Épp csak annyira álltunk meg, hogy a nagy ijedtségre igyunk egy korty vizet, fertőtlenítsük a sebesültünk lábát, s igyekeztünk is tovább lefelé.
Ám az ebek, még két társukat magukkal hozva, utánunk eredtek és a szó szoros értelmében lekergettek a hegyről.
A fiúk egyszerre próbálták távol tartani az üldözőket és szedni a lábukat. A kutyák egészen sokáig a nyomunkon voltak, végül megunták, mi pedig biztonságos távolságba érve fellélegezhettünk. Korai volt az öröm, mert az alattunk lévő tisztáson ott volt a következő „őrző-védő társaság.” Az ott sajtot készítő legényeknek addig kiabáltunk, amíg oda nem jöttek, hogy átkísérjenek a területen. De figyelmeztettek, az erdőből kiérve lesz még egy tisztás, ahol szintén juhokat őriznek. Már csak ez hiányzott! Egyszerre voltam dühös és ijedt. Társaim irigylésre méltó higgadtsággal szemlélték az eseményeket. Visszafordulni esélytelen, előre menni rizikós. Lélegzetvisszafojtva lépegettem előre, s a maradék bátorságom is elszállt, amikor ismét megláttam a karám mellett tanyázó kutyákat. Már épp behajtották a nyájat, reméltük, a juhász észrevesz. Integettünk, kiabáltunk – hasztalanul. Két vakmerő turista „mentett meg” a hosszadalmas ácsorgástól, mert ők épp akkor jöttek a másik irányból. S a kutyák előbb az ő üdvözlésükre siettek, amit a pásztor is észrevett. Mi is elindultunk, félúton találkozunk.
Beszélgetés közben kiderült: elapadt a Fekete-Tisza forrása!
A két férfi is ott akart sátrat verni, de emiatt továbbjöttek. A tanyán így hát mindnyájan feltöltöttük a vízkészleteinket, és elindultunk a tisztás felé.
És csakugyan, még a nyári esőzések ellenére is kiszáradás fenyegette a folyamot. Kissé csalódottan néztük az 1889-ben megjelölt foglalt forrást*, ahonnan nem csordogált semmi. Még szomorúbban kémleltük az emlékművön elhelyezett magyar lobogó hűlt helyét, s azt, hogy kék-sárgára lett lefestve a legmagyarabb folyó eredetét jelző kőfal egy része…
Némán állva, gondolatban végigkövettük, ahogy a forrás vize a kőedényből kicsordulva eltűnne a sűrű bozótban, és 53 kilométeres útjára indulna, hogy Rahó alatt összefolyjon testvérével, a Fehér-Tiszával.
Már szürkült, mire sátrat vertünk s ráérősen elfogyasztottuk vacsoránkat. Kora reggeli indulást tűztünk ki célul, nehogy előbb kihajtsák a juhokat a legelőre…
Álmosan bandukoltunk lefelé az erdészeti útvonalon, hogy bő tíz kilométer után találkozzunk a terepjárósunkkal, aki visszavisz minket Kőrösmezőre.
Közben azon járt az eszem, mennyire máshogy alakult minden, mint ahogy képzeltem. Sokszor az életben sem mennek „terv szerint” a dolgok. Olyankor az a kérdés, elfogadjuk és az új körülményekhez igazítva megyünk tovább, vagy a csalódottság érzése mindent beborít és utána már semmi másra nem tudunk koncentrálni? Olyan időket élünk, amikor semmi sem biztos, semmi sem állandó és folyton „készenlétben” kell lennünk. Engem ez az éberség egy idő után kimerít, másoknál fásultságot okoz, krónikus stresszé alakul.
Az évek során kétségkívül meg kell tanulnunk „harcolni” ellene, megtalálni azokat a kis kapaszkodókat, amik segítenek talpon maradni vagy feljebb jutni.
Csak így lehet. Akinek ez nem sikerül, az hosszú éveken keresztül sopánkodva fogja nyalogatni a kutyaharapását.
Ui. A csapat azóta már a 79. túráján is túl van, ami az 1719 méter magas Horgas (Sztrimba) csúcsára vezetett. A két tucat természetjáró tikkasztó hőségben indult el Alsókalocsáról és hősiesen küzdötte le az 5 kilométeren át tartó folyamatos, meredek emelkedőt. A friss forrásvíz és az elénk táruló körpanoráma a Gorgánokra jellemző szürkés-zöldes kőgörgeteggel borított csúcs azonban minden nehézséget elfeledtetett.
*A foglalt forrás a szaknyelvben azt jelenti, hogy a földből természetesen felbuzogó vizet csövekkel kissé odább vezették, hogy a forráshelyet megfelelően meg lehessen jelölni, és úgy lehessen kialakítani, hogy ezen a módon látogatható emlékhellyé, afféle zarándokhellyé válhasson a forrásvíz előbukkanásának mesterségesen kialakított színhelye.
