Nyugodt, kiegyensúlyozott ember, nehéz kihozni a sodrából. A segítő szakma a génjeiben van. Nem tud nemet mondani, ajtaja mindig nyitva áll a páciensek előtt. Optimista lévén igyekszik a jóra gondolni, még úgy is, hogy az országban háború dúl és tisztában van vele, nem tudhatja, mire ébred másnap. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Iván Mónika, az Ungvári Városi Többprofilú Klinikai Kórház gyógyszertári nővére, a Kárpátaljai Magyar Egészségügyi Dolgozók Társaságának tagja.
Magyar Tímea
– Minek vagy kinek a hatására választotta az egészségügyet?
– A szüleim nagyon szerették volna, ha a medicinát választom, de eleinte ódzkodtam tőle. Viszont a barátnőm a megyei kórházban dolgozott, ahol olykor meglátogattam, s valahogy megtetszett a légkör. Felvételiztem a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskola esti tagozatára, közben a megyei kórház sebészetén dolgoztam. 1995 decemberében diplomáztam és a következő év januárjában Csapon, az Ungvári Járási Kórházban kaptam állást. Huszonöt éven át a tébécés járóbetegek gyógyszerezésével foglalkoztam.
– Soha nem érezte magát veszélyben?
– Nem. Tudtam, hogy mivel jár ez a szakterület, minden kötelező előírást – kvarclámpa, fertőtlenítés stb. – betartottam és nem is volt baj. Sokkal nagyobb fertőzésveszélynek vagyunk kitéve a hétköznapi életben, például nem tudjuk, ki mellé ülünk le a buszban, ki után iszunk a kávézóban stb. Én viszont tisztában voltam vele, hogy fertőzők a betegek és annak megfelelően láttam el őket.
– Ungváron is gyógyszerekkel dolgozik.
– Amikor összevonták a járási kórházat a vasútival, megszűnt a tébécés osztály. Itt viszont megüresedett egy állás, ezért amikor felajánlották, elvállaltam és Ungvárra jöttem. Idén januárig még itt is foglalkoztam a járásból érkező tébécések gyógyszerezésével. Egy hónapra előre megkapják a szükséges orvosságokat, amit, ha az előírásnak megfelelően szednek, nyolc-tíz hónap alatt meggyógyulnak. De idén, miután kikerülnek a kórházból, már a családorvosuk kell hogy kísérje őket a teljes gyógyulásig. Az más kérdés, mennyire vannak felkészítve erre. Olykor történnek elírások az adagolásban, hisz az orvos is ember. A sokéves tapasztalattal rendelkező szakember észreveszi, hogy hoppá, ennek a páciensnek a súlya nem ilyen dózist kíván és korrigálja. De aki nem dolgozott még ilyen típusú betegekkel, annak nehéz eligazodni ezen a téren. Ezért van az, hogy a megreformált rendszer miatt a tébécések most kissé úgy érzik, magukra hagyták őket.
– A gyógyítást vagy az adminisztrálást élvezi jobban?
– Egyértelműen a betegek segítése az én hivatásom. Mindig szerettem istápolni a rászorulókat, segíteni a gyengébbeket.
– A segítő szakma empátiát, türelmet igényel…
– Igen, olyan jó érzés, amikor eligazítom a kórházba érkező nyelvi nehézségekkel küzdő pácienseket vagy fordítok nekik az orvosnál. Látszik rajtuk a megkönnyebbülés, hogy de jó, van aki megérti őket és segít, biztonságban érzik magukat. Magyarországról érkező támogatások átvételénél is gyakran kéri a főorvos, hogy közvetítsek a magyar felajánlók és közte.
– Az elmúlt években mennyire változott a nővérek megbecsülése, van-e utánpótlás?
– Nem sokat, sajnos a nővérek anyagi megbecsülése mindmáig nem változott, elég ha annyit mondok, hogy mindössze ezer hrivnyával kapnak magasabb bért, mint a takarító. Jómagam nemegyszer hétvégéken is bejövök, amikor gyógyszer vagy segély érkezik, hétközben egész nap a munkában vagyok… Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag egy többnapos kórházban fekvésnél, pláne egy műtét után a nővérek munkája számít igazán. Ők állítják talpra a pácienst, ők cipelik a hátukon az egész osztályt, húzzák az igát 24 órában, látják el a betegeket sokszor egy szál magukban. Minden tiszteletet megérdemelnek. Sajnos, sokan elhagyták a pályát, a háború kitörésekor is rengetegen elvándoroltak. Csak a legelhivatottabbak maradtak.
– Amikor hazamegy, leteszi a „fehér köpenyt”?
– Á, dehogy. Engem bármikor felkereshetnek, ha tanácsra, segítségre van szükségük, vagy ha injekciót kell adni valakinek. Az én ajtóm mindig nyitva áll. Nem tudok nemet mondani.
– Attól nem tart, hogy egyszer csak jön egy parancs, amely szerint a frontra vezényelik?
– Fel vagyok rá készülve, hogy a szakmámnál fogva ez bármikor megtörténhet. Úgy élek, hogy nem tudom, mit hoz a másnap…
– Mi az, ami feltölti?
– Hiába vidéken, Szürtében élek, nagy gazdaságunk van, a kertészkedés sajnos nem az én asztalom, mivel sok mindenre allergiás vagyok. Főleg a parlagfű keseríti meg a napjaimat. Én többnyire egy kis tévézéssel tudok kikapcsolódni.
– A munkája stressztűrést, higgadtságot igényel. Magánemberként megengedi magának, hogy elragadják az érzelmei?
– Nagyon nehéz kihozni a sodromból. Nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok. Utoljára akkor voltam zaklatott, amikor a férjem infarktust kapott. De hála az égnek, túlélte.
– Mivel lehet felbosszantani?
– A rosszindulatú pletykával. Én egyenes ember vagyok, ha valami nem tetszik, megmondom nyíltan. Tudom, hogy ezt sokan nem szeretik, de én megkönnyebbülök, ha hangot adok a véleményemnek.
– Könnyen elsírja magát?
– Nem.
– Önnél félig teli vagy félig üres a pohár?
– Mindig igyekszem a jóra gondolni, optimista vagyok.
– Melyik eset jut eszébe elsőként, ha emlékezetes pácienseire gondol?
– Volt egy barátnőm, akinél egy röntgenvizsgálat során derült ki, hogy tébécével fertőzött. Annyira elkeseredett, hogy ott akarta hagyni a munkahelyét, meg volt róla győződve, hogy meg fog halni. Rengeteg energiámba került, amíg megértettem vele, hogy meg fog gyógyulni. Máig emlegeti, hogy nekem köszönheti a második életét.
– Ha megbetegszik, kihez fordul?
– Hála Istennek ritkán vagyok beteg, az allergián kívül nincs más egészségügyi problémám.
– Mi hiányzik a legjobban a gyerekkorából?
– Nagyon szép gyerekkorom volt. Négyen vagyunk testvérek, egy húgom és két öcsém van. A legfiatalabb öcsém húsz évvel fiatalabb nálam. Ketten is külföldön tartózkodnak. Hiányzik, hogy nem lehetünk mindnyájan együtt.
– Saját családot mikor alapított?
– 1995-ben. Zoltán hét évig udvarolt nekem. Gyerekszerelem volt a miénk. A férjem autószerelő volt, majd tűzoltó. Négy éve, az infarktusa óta, rokkantnyugdíjas. Otthon gazdálkodik, nagy gyümölcsösünk, több hektár földünk van. Két gyermekünk született. Patrícia már 26 éves, Patrik 9. A lányom, akinek már saját családja van, jogász, de jelenleg nem gyakorolja a szakmáját, egy portán élünk, és otthon viszi a háztartást, besegít a gazdaságba. A fiam sportos beállítottságú, focizik.
– Mi a család kedvenc étele?
– A férjem kedvencei a habart levesek, ezért vasárnap is többnyire ez kerül az asztalra. Nálunk a húsleves hétköznapi étel.
– Mitől tart a legjobban?
– Leginkább a gyermekeimért aggódom. Azért imádkozom, hogy a jó Isten tartsa meg őket jó egészségben.
– Titkon mire vágyik a legjobban?
– Hogy végre legyen béke és ismét együtt legyen a család, amikor harmincan is körülüljük az asztalt.
