Vendég a Magyar Házban

Közös programot indított a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, az UMDSZ Ungvári Városi Szervezete és a Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége.

A kezdeményezés keretében a lap munkatársai közönség előtt készítenek interjút olyan személyekkel (alkotóművésszel, tudóssal, kutatóval, politikussal, a társadalmi élet szereplőjével, vállalkozval, egy-egy szakma elismert művelőjével, valamilyen nem szokványos tevékenységet űzővel stb.), akik életútja, munkássága, példája sokakat érdekelhet.

Az első rendezvényre február 8-án került sor a szerkesztőségnek is helyet adó Ungvári Magyar Házban. A vendég Kövér György, a megyeszékhely egykori, „rendszerváltó” alpolgármestere volt, aki nemrég adta közre „Szibérián át az alpolgármesteri székig című visszaemlékezését.

Lapunk két munkatársa, Magyar Tímea és Horváth Sándor életéről, munkásságáról kérdezte a kárpátaljai magyar közélet jeles képviselőjét, aki színesen ecsetelte kalandokban gazdag, sikerekkel és nehézségekkel teli pályafutását, őszintén mondott véleményt politikáról, a kárpátaljai magyarságról, torzsalkodásaikról, közös dolgainkról. Ezúttal a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.

– Aki kicsit is ismeri, tudja, hogy eddigi majd nyolc évtizede tartó élete során számos kihívással, nehézséggel kellett szembenéznie. Kitől örökölte, honnan fakad a kitartása?

– Több mint valószínű, hogy a szüleimtől, elsősorban édesapámtól és a nagyszüleimtől örököltem a szívósságomat. Édesapám, Kövér Jenő diplomás vasútépítő mérnök, erdélyi református nemes családból származik. Apai nagyapámról, aki 1919 és 1932 között ungvári tisztviselőként dolgozott mindenki megelégedésére, a Magyar közalkalmazottak almanachja például azt közli, hogy „Kijelentéseivel, magatartásával hozzájárult ahhoz, hogy a magyar szellem ébren tartassék a városban…” Édesanyám egy jól menő építővállalat tulajdonosának a lánya volt.

Anyai nagyapámat a csehek három hónapra bebörtönözték, mivel nem akarta kiszolgálni a cseh adminisztrációt, ellenezte Kárpátalja leválasztását.

Többször véresre verték, mégsem tudták megtörni… De édesapám is ritka karakán ember volt, egyszer a világháború idején megmentette a csapi vasútállomást. Egyik ellenőrző körútja során éppen egy német lőszeres szerelvény állt az állomáson, amikor bombatámadást jeleztek a szirénák. Ha felrobban a szerelvény, az beláthatatlan következményekkel járt volna. Apám felugrott a mozdonyra és kivezette az állomásról, de mikor maga is el akart menekülni, megsebesítette egy repesz, amitől vérmérgezést kapott. Amikor valami csoda folytán felépült, a szovjetek már lezárták a határt, így Ungváron rekedtünk. Utólag azt mondta nekem, azért ugrott fel a mozdonyra, mert

ha az emberek életének megmentéséről van szó, akkor gondolkodás nélkül kell cselekedni…

– Van egy ikertestvére, akiről mindig nagy szeretettel beszél. Igaz, hogy az ikrek megérzik, ha a másikkal valami baj történik?

– Kétpetéjű ikrek vagyunk. László elismert, neves doktor, ma már persze nem praktizál. Valóban voltak olyan helyzetek, amikor ráéreztünk, hogy szerencsétlenség történt a másikunkkal. Például egyszer-motorbicikli balesetet szenvedtem Beregszász mellett. Eltört a lában, kifordult a csontom. Nem tudom, mi késztette rá, de miután beértek velem a kórházba, ugyan ő akkor Munkácson dolgozott, tíz perc múlva mégis ott termett.

Azt mondta, megérezte, hogy bajban vagyok…

– Ezer szállal kötődik Ungvárhoz, kevesebbel és másképp, de Szibériához is. Hogy került el ilyen távolra?

– A Lembergi Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán kezdtem meg tanulmányaimat. Kisebb kihagyás után – politikai nézeteim miatt felfüggesztettek – az aero-foto-geodéziai tanszéken szereztem diplomát. Innen az alma-atai geodéziai kutatóintézetbe kerültem. Fotogrammetriai kísérleteim révén járhattam be Szibéria nagy részét, ahol megismertem az őshonos népeket, jellemüket, kultúrájukat, nyelvjárásukat. Tetszett, hogy mindig a friss levegőn lehetek, és 40 százalékkal magasabb bért is kaptam.

– A vad tajgában megismerhette a túlélés szabályait. Kitől tanulta a legtöbbet?

– Tanulságos volt számomra a szibériai jellem. Rendkívül vendégszeretőek, teljesen különböznek az európaiaktól. Csak egy példa: külön „főnöki” sátorban laktam. Első éjjel már majdnem elaludtam, amikor valaki be akart jönni. Kiderült, hogy a negyven év körüli asszonyt

a helyi törzsfőnök ajándék gyanánt ajánlotta fel számomra egy éjszakára.

Megköszöntem, de természetesen nem fogadtam el az „ajándékot”… A tajgában megtanultam lovagolni és a lovakon kívül a különféle jellemű és hajlamú emberekkel bánni. Az ottani zord körülmények állította kemény megpróbáltatások közepette több fortélyt elsajátítottam.

– Egy idő után hazatért Ungvárra, ahol a megyei földhivatalban kezdett dolgozni. Később viszont ismét távolra szakadt otthonától. Mi volt ez, kalandvágy? Nyilván életre szóló élményeket szerzett ott is?

– Jack London könyvein nőttem fel. Való igaz, hogy akit egyszer megfogott az Észak varázsa, az örökre a rabjává válik. Ezért aztán 1984-ben részt vettem egy pályázaton és öt évre sikerült leszerződnöm az Északi-sarkon túli Csukotkára, ahol az aranymezők feltérképezése volt a dolgom. Hívhatjuk kalandvágynak, romantikának. Bizony

felejthetetlen élmény volt számomra a mínusz 40 fokos hideg, amikor már a leheletem is megfagyott, a varázslatos sarki fény, a tundra természeti csodái.

De egy idő után ismét hazahúzott a szívem.

– Idehaza 1990 és 1994 között Ungvár alpolgármestere lehetett. Ha ma felajánlanák Önnek ezt a pozíciót, mi lenne az első intézkedése?

– Aligha lenne foganatja bármilyen intézkedésemnek a mai cinikus, nacionalizmussal, korrupcióval átszőtt világban. A képviselők 99 százaléka haszonpolitikus. A mai erkölcsi, politikai légkörben nem tudnék részese lenni a hazugságokra épülő, torz rendszernek, nem vállalnám el a tisztséget.

– Tehát Ön szerint az a politikus csoport, mely a rendszerváltozás után, Ukrajna megalakulása környékén itt bizonyos társadalmi szerepet játszott, tisztességesebb volt?

– Mindenképpen. Megvolt bennünk a lelkesedés, reménykedtünk, hogy Kárpátalja megkaphatja az önrendelkezés jogát, s szabadon fejlődhet, virágzásnak indulhat. A százhuszonöt városi képviselőből – huszonheten voltunk magyarok és még húszan magyar érzelműek – legfeljebb ha három-négy gondolkodhatott azon, hogy haszonszerzés céljából üzérkedne beosztása révén.

Eszünkbe sem jutott sikkasztani…

– Ön meghatározó szerepet töltött be a kárpátaljai közéletben is, a KMKSZ megalapításában. Miként emlékszik vissza a hőskorra?

– Az ungvári szervezet alapító elnöke voltam.

A fenyegetések ellenére elsőnek állíttattam emlékművet a sztálinizmus áldozatainak.

Elértem, hogy harminc-egynéhány utca visszakapja a magyar nevét, Ungvár központi tere Petőfi tér lett, több emléktáblát helyeztünk ki, magyar szobrokat állítottunk helyre, engedélyeztük, hogy a rendezvényeken jelen legyen a magyar nemzeti zászló stb…

– Az évekig tartó kárpátaljai magyar-magyar szembenállás után az utóbbi években közeledés, együttműködés tapasztalható. Véleménye szerint melyik út a helyes?

– Meggyőződésem, hogy csakis a béke, az együttműködés viheti előre a kárpátaljai magyarságot.

Ez az érdeke az itt élőknek, hisz egységben az erő.

– Többször nyilatkozta, rendkívül büszke rá, hogy a Vitézi Rend tagja lehet.

– 2006. június 17-én Szegeden a Mátyás-templomban került sor a felavatásomra. Én lettem az első külhoni állampolgár, akit körükbe fogadtak. Javasoltam, hogy célszerű lenne kiterjeszteni a rend tevékenységét az elcsatolt részekre, ennek a szervezését is elvállaltam. Kineveztek a kárpátaljai tagozat törzskapitányává.

Egyike vagyok azon négy embernek, akiket huszár vitézi karddal tüntettek ki.

– Végigküzdötte ezt a majd harminc évet, melyet független Ukrajnának, vagy nevezhetjük a kárpátaljai magyarság fogyása korszakának. Hogy látja a kárpátaljai magyarok helyzetét és jövőjét?

– Nagyon remélem, hogy a magyar kormány a jövőben is nagy – erkölcsi és anyagi – figyelmet fog szentelni nekünk, amivel itthon maradásra ösztönzi a kárpátaljaiakat. Az elszakadt területeken mindenütt fogyóban a magyarság, aminek egyik okát egyébként a vegyes házasságokban látom…

– Mostanság hogyan telnek a napjai?

– Visszahonosításom után Záhonyban vásároltunk egy lakást, így azóta Ungvár és Záhony között ingázok.

Fájdalmamra, az egyetlen lányom egy ukrán nemzetiségű párt választott magának.

Lembergben él a két unokámmal, akik sikeres üzletemberek. Egyikük viszont rendszeresen eljár a Lembergi Magyarok Szövetsége üléseire. Az ő révén már egy dédunokám is van. Feleségem négy évvel ezelőtt érelmeszesedés következtében komoly agykárosodást szenvedett, ugyan el tudja magát látni, de ápolásra szorul. A rokonokkal felváltva gondozzuk…

– Jövőre lesz 80 éves. Hogy viszonyul a korához?

– Nem az éveim száma határozza meg a koromat. Legfeljebb ha hatvannak érzem magam. Idősödöm, de igyekszem nem öregedni.

– Van valamilyen vezérelve, mottója? Mit tart a legértékesebbnek az életben?

– Az egyenességet, a becsületességet. Sokat szenvedtem, mert kiálltam az elveimért, de nem bánom.