Lelkiismeretes, segítőkész, érzékeny. Könnyen beleéli magát mások helyzetébe. Nem szeret parancsolgatni, de mint mondja, amit meg kell tenni, azt meg kell… A gyerekeket kitartásra ösztönzi, magát megfontoltságra sarkallja. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Biró Kamilla, a Nagypaládi Művészeti Iskola megbízott igazgatója, zongoratanár.
Simon Rita
– Hogyan lett zongoratanár?
– Nagymamám szerette volna, ha zongorázom, és a sok szép történet után, amiket mesélt, én is nagyon vártam már, hogy zeneiskolás legyek. Első osztályosként azonban még nem vettek fel, mert sem írni, sem olvasni nem tudtam. Ez rettentően elkeserített. A szomszéd lány, látva a nagy bánatomat, elvállalta, hogy megtanítja nekem a hangokat. Emlékszem, a nyár végén még egy „mini koncertet” is adtam a szomszédoknak. Ősszel pedig beírattak a zeneiskolába, ahol büszkén újságoltam a tanító néninek, hogy már ismerem a hangokat. Az évek során egyre jobban ment a zongorázás. Biztattak, hogy folytassam ezt a pályát s majd jöjjek vissza ide tanítani.
– Így is történt.
– Az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után a donecki zenekadémia ungvári kihelyezett képzésén végeztem el a magiszterit, levelező tagozaton. 2019-től párhuzamosan már zongoratanárként dolgoztam.
– Hogyan indult a pályája?
– Alig vártam, hogy taníthassak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába tanítottak meg nekünk annyi mindent, azt mégsem tudom, hogyan kell a legegyszerűbben megmutatni a gyerekeknek két hang leütését… Eleinte nehéz volt a kicsikkel megtalálni a közös hangot, illetve rájönni, mire kell odafigyelni. De a kollégák nagyon sokat segítettek. Voltak nehezebb napok, amikor úgy éreztem, nincs eredménye a munkámnak, de aztán az év végére kialakult. Nem bántam meg, hogy tanár lettem, nagyon örülök, hogy ezt csinálhatom. Felüdít. Két éve megalapítottuk a Caritas Triót is, amellyel keresztyén dalokat adunk elő, dicsőítjük az Urat. Nem úgy indult, hogy együttes leszünk, egyszerűen csak az énekesünk zenei kíséretét vállaltuk el, de aztán annyira jól sikerült az első fellépés, hogy azóta folyamatosan járunk különböző rendezvényekre. Aztán jött a háború, az énekesünk kiköltözött a férjéhez, így most egy új felállásban működünk.
– Gondolkodott azon, hogy külföldre megy?
– Voltak hullámok, de nem gondolkodtam el rajta komolyan. Nem szeretek külföldön lenni. Jó érzés elmenni, meglátogatni a rokonaimat, de nem vágyom arra, hogy ott éljek. Itt érzem jól magamat. Szerencsére egyelőre semmi sem kényszerít arra, hogy elmenjek innen.
– Ön szerint mi a kulcs a gyerekekhez?
– Nagyon kell szeretni őket. Ha érzik, hogy nyitott vagyok és figyelek rájuk, akkor sokkal jobban befogadják, amit mondok és megteszik, amit kérek. Nincs sablon, hiszen mindenki más. Azt is érteni kell, hogy nem lesz mindenkiből hivatásos zenész, de nevelni kell őket a kitartásra, a zene szeretetére. Sokszor nyomás van rajtunk, hogy teljesíteni kell a tantervet, de vigyázni kell arra, hogy ne vegyük el a gyerek kedvét, ne adjunk olyan darabot, ami meghaladja a képességeit. Arra figyelek, hogy élvezetes legyen számára a dolog, ne pedig küszködés.
– Tehát nem szigorú?
– Ha látom, hogy valaki többre lenne képes, de lazít, akkor megpróbálom ösztönözni. Kiabálni nem szoktam a gyerekekkel, inkább a lelkükre beszélek.
– Mit szeretne még elérni szakmai téren?
– Eleinte jóindulatú irigykedéssel néztem az idősebb tanárokat, akik már versenyre készítették a gyerekeket. Az évek során aztán megadta nekem is az Isten, hogy én is elvihetem versenyre a tanítványaimat. Igaz, ezzel rengeteg munka van, és olykor sírás is, de a végén kimondhatatlanul jó érzés fellépni. Nagy Lívia tanárnővel szoktunk összedolgozni, négykezes versenyekre is visszük a gyerekeket. Nagy részét képezi még az életemnek az önkéntes munka a Gyermek Evangelizációs Közösségnél. 10 éve foglalkozom ezzel. Fontosnak tartom a gyerekek lelki fejlődését és hiszem, hogy erre is Isten hívott el és tesz késszé.
– Ha tehetné, mire szánna több időt?
– Szeretek a természetben lenni, jó lenne többet túrázni. Olyan szép élményeket gyűjtünk olyankor. Szívesen lovagolok, Nagyszőlősön van is rá lehetőség a Szelíd Lovasközpontban.
– Hogy áll az időbeosztással?
– Muszáj vagyok odafigyelni rá, mert ha nem osztom be jól és nem végzem el a munkát, akkor bosszús vagyok. Már fejlődtem ezen a téren, leírom a teendőimet. Amióta igazgató lettem, még több papírmunka szakadt rám, és ezt már nehéz észben tartani. Jó érzés, amikor kihúzhatom a listáról az elvégzett feladatokat.
– Határozott?
– Ez a tulajdonság nem tartozik az alaptermészetemhez, de már fejlődtem e téren. Inkább kérni szoktam a kollégákat, mintsem utasítani. Gyakran emlékeztetem is őket a határidőkre, de igyekszem ezt nem lekezelő vagy tiszteletlen módon tenni. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. De szerencsére nálunk senki sem húzza ki magát a munka alól.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– Ha valaki nem akar csapatban dolgozni, illetve nem az előrehaladást tartja szem előtt, hanem inkább hátráltat. Azt sem bírom, ha valaki nagyképű.
– Miben változott a legtöbbet?
– Mindig is igyekeztem elvégezni a feladataimat, de eddig a felelősség nem engem terhelt. Most már az én nevem szerepel a dokumentumokon, ezért jobban oda kell figyelnem, és fel kellett nőnöm ahhoz, hogy jótálljak a tetteimért. Azt is meg kellett tanulnom, hogy beismerjem, ha hibázom, és ne másra hárítsam. Isten elé viszek mindent, Hozzá imádkozom, Tőle kérek segítséget. Máshogy nem megy. Sokszor több embert kell felhívnom, mielőtt sikerül megcsinálnom valamit. Állandóan változnak a rendeletek, a tanterv, és én is menet közben tanulom a dolgokat.
– Érzékeny?
– Előfordul, hogy kétségbeesem, de olyankor emlékeztetem magam, hogy Isten rám bízta ezeket az embereket, össze kell kapnom magam, és nem szabad csak az érzéseimre hagyatkozni. Istenre kell figyelni, aki erőt ad.
– Említette, hogy hajlamos túlzásokba esni. Ez miben nyilvánul meg?
– Akkor döbbentem rá erre, amikor az egyik eseményen a felszólaló meghatódott és elcsukló hangon beszélt, én pedig ezt itthon úgy adtam elő, hogy a szónok úgy sírt, hogy alig bírt beszélni.
Aztán megjegyezték, hogy ez nem is így történt, felnagyítom. Ezen elgondolkodtam, és rájöttem, hogy néha utólag sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok egy-egy dolognak, kiszínezem az eseményeket, eltúlzom a történteket, és ezen változtatni kell. Úgyhogy erre most már tudatosan odafigyelek, kétszer átgondolom, hogy mi is történt valójában, és hitelesen adom át az eseményeket.
– Mottó?
– Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. Ez az Ige megerősít.
