Előrebocsátom, hogy az alábbi sorok nagyon nehezen születtek meg. No persze nem azért, mert a riportalany nem akart kötélnek állni, hanem mert a kérdező a tervezett riport előtt fél napot szenvedett a régi magyar nóta dallamára, miszerint „..papír előttem, toll a kezemben, és semmi, de semmi nem jut az eszembe…”. Mert rovatunk mai vendége bizony nem akármilyen személyiség. Szépsége, sziporkázó intelligenciája, közvetlensége, elbűvölő mosolya, a közös klubtagság (a Világjáró Magyar Vadászok Klubjának tagjaiként ismertük meg egymást) és a vadászat iránt érzett közös szenvedély még a Barangoló javíthatatlan agglegény szerkesztőjének kérges szívét is képes kamaszos rajongással megtölteni. Ennek alapján pedig a Fishing and Hunting TV-csatorna kárpátaljai nézői, valamint a Nimród és a Safari Magazin olvasói talán már rájöttek, hogy rovatunk vendége Lipp Adrienn, a leghíresebb magyar vadászhölgy. Vágjunk hát bele, és ismerjük meg, hogyan lett a Bakony vadóc kislányából szépségkirálynő, modell, egy világmárka arca, sikeres üzletasszony, boldog családanya és mindenekfelett fanatikus vadász.
− Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis bakonyi falu, Úrkút, ahol élt egy kislány, akit úgy hívtak Adrienn… − hogyan folytatnád?
− Mondjuk úgy, hogy ez a kislány mindenhol ott volt, ahol két fedőt összecsaptak. Tízévesen, amikor Herenden a német nemzetiségi fesztiválon énekeltem, egy helyi, német nyelvű lap már azt írta rólam, „a lány, akiről még biztosan gyakran fogunk olvasni”. Igazuk lett, mert idővel belekóstoltam a szépségversenyek világába, a Miss Univers Hungarin is indultam, de végül német nyelvtanári diplomát szereztem, és a média világában is kipróbáltam magam. Képzeld, kollégák is lehetnénk, mert újságírást is tanultam.
− Ajaj, egyre jobban félek! Egy szakmabelivel interjúzni nem egyszerű, viszont jött életedben egy kondor-fekete hajú, jóképű férfi, aki elrabolta a szíved…
− A párom, István megismerkedésünk idején vadászmesteri teendőket is ellátott. Tőlem a vadászat persze akkor sem áltt messze, hiszen dédapám Zichy gróf fővadásza, édesapám pedig jeles lövészbajnok volt. A vadászat iránti hajlandóság látensen ott bujkált hát bennem. A férjem révén viszont – német és angol nyelvtudásomat kiaknázandó – egyre gyakrabban kellett külföldi vadászvendégeknek tolmácsolnom, majd magam is vadászvizsgát tettem és vadász-kísérői feladatokat is elláttam. Nem titok, de akkoriban filléres gondjaim voltak.
Még egy jó minőségű kereső látcsőre és gumicsizmára sem futotta, de egyre jobban elkapott a gépszíj.
István mellett egyszer csak azt vettem észre, hogy járom az úrkúti pagonyokat – mégpedig lóháton, mert a lovaglás is nagy szenvedélyem-, leseket építünk, szórókat, sózókat, etetőket létesítünk és egyre nagyobb szerepet játszik életemben a vadászat.
− Majd Hamupipőke eszébe jutott a Jótündér keresztanyjának, aki azt mondta: „ez a lány többet érdemel”…
− Tényleg meseszerű volt a dolog, és az egész azzal kezdődött, hogy az úrkúti vadászvillánkban vendégül láttuk az egyik leghíresebb svájci luxusóragyár tulajdonosát, aki meghívott Franciaországba cégének reklám-castingjára. Képzelheted a szitut: hollywoodi dámák, a párizsi modellvilág krémje és Lipp Adri Úrkútról. Aztán a referenciáim átadása és a bemutatkozóm közben kiderült, hogy az óragyár termékének reklámozásához nem egy Barbie-babát keresnek, hanem egy olyan sokszínű nőt, aki minden körülmények között képviselni tudja a márka sportos üzenetét. Rám esett a választásuk és az életem gyökeres fordulatot vett.
Saint-Tropez-től a csendes-óceáni szigetek paradicsomáig, a thai királyi családtól a Forma-1 legnagyobb sztárjaiig minden ajtó kinyílt előttem.
Sármelléken luxusjett várt rám és egy egész hadsereg gondoskodott rólam. Megtanultam búvárkodni, hajóról horgászni, vitorlázni. Mindent elnyertem, amit egy álomélet adhatott, és majdnem mindent elveszítettem, ami fontos volt számomra.
− Elveszíttettél? Te, akinek lábai előtt ott hevert a fél világ?
− Hatalmas árat fizettem, mert minél sikeresebb valaki, annál kevesebb barátja és több ellensége lesz. A sikereimre ezért úgy tekintek, mint egy lakmuszpapírra, ami megmutatta, hogy a családom mellett kik azok a barátok, akikre ténylegesen lehet számítani. Kevesen maradtak, de akik maradtak, azokban ma is feltétél nélkül megbízom.
− A keserű tapasztalatok mégsem keserítettek meg, mert még sosem láttalak dühösnek, hisztisnek…
− Vallom, hogy a sors mindent százszorosan visszafizet. A simogatást és az ökölcsapást is. Ezért az én kezem sosem szorul ökölbe. Ma is igyekszem megmaradni az úrkúti lánynak, aki ha lemegy a kisboltba, el lehet vele beszélgetni az egykori osztálytársaknak, de sikeres üzletasszonyként is tudom, hogy mivel tartozom a környezetemnek. A világmárka, amelyet képviselek, jelentős jótékonysági tevékenységet folytat, és ezt én igyekszem Magyarországra koncentrálni. Ezenkívül magánemberként is igyekszem segíteni a vadászat népszerűsítése ügyét.
„Diana nyergében” című könyvem teljes bevételét jótékonysági célra ajánlottam fel, valamint úrkúti birtokunkon eddig több mint 500 gyereket nyaraltattunk,
hogy megismerjék a természtközeli életmódot, a vadgazdálkodást és a vadászatot.
− Mindezek ellenére megdöbbenve tapasztaltam, hogy miközben a nemzetközi vadászvilágban nagyon nagy név vagy, Magyarországon van egy réteg, mely viperamérget okádva próbál a vadászszenvedélyed miatt támadni. Hogyan viselted a mocskolódásukat?
− Nehezen, de mára megedződtem. Az, hogy én mindenkiről a legjobbat feltételezem, és mindenki irányába nyitott parolával közeledem, nem jelenti azt, hogy ne tudnám megvédeni magam és az elveimet. Nemrégiben például egy magukat állatvédőknek tartó mocskolódó-uszító Facebook-csoport tevékenységét jogi úton tiltattam be (Adrienn pert nyert a nevezett „méregződek” ellen). Nem vagyok könnyű préda, és ezt nem árt, ha a rosszakaróim is tudják.
− Vannak viszont, akik szeretnek és aggódnak érted. Megmondom őszintén, amikor a Caprivi-safarid képeit átküldte Gyócsos Feri – a könyvedhez sajnos akkor még nem tudtam hozzájutni−, megijedtem. A mindig tipp-topp és elegáns Lipp Adrienn az 500-as express-szel ledöntött elefánt mellett nagyon viharvert. Karikás a szemed, le vagy fogyva és nagyon el vagy gyötörve. Ennyire megviselt Afrika és a bivaly–elefánt safari?
− Az „african big game hunting”, vagyis a legendás afrikai veszélyes nagyvadak vadászata száz esztendőn keresztül a legkeményebb férfiak kiváltsága volt. Ezek a vadászatok még ma, a modern vadászfegyverek korában is akkora szellemi és fizikai terhet rónak a vadászra, ami egy nem vadásznak elképzelhetetlen.
Nekem például kb. nyolc méterre kellett odakúsznom az elefántomhoz, hogy egy olyan puskával adjam le a halálos lövést, ami a hozzá nem szokott embernek simán eltörné a vállát.
Mindemellett megharcoltam a moszkitókkal, a cecelegyekkel, a porral, a hőséggel, a szomjúsággal és az éhséggel − egy ősi kontinens minden átkával és áldásával. Szóval ne csodálkozz rajta, hogy azon a képen egy nem éppen „topp-formában” lévő Adrienn látható. De tudod, mi az igazság? Ha egyszer vadásztál Afrikában vagy meggyűlölöd a fekete kontinenst, vagy rabja leszel. Nos, én gyógyíthatatlanul elkaptam az „afrika kórt”, ami mindig visszahúzza az embert oda le, Délre. És még valami. Afrika és a Caprivi-övezet után
elkezdtem értékelni az olyan egyszerű dolgokat, mint a villanyvilágítás, egy pohár hideg és tiszta ivóvíz, egy kényelmes ágy és egy tányér jóízű étel.
Mert bizony mi itt, az elpuhult Európában már el sem tudjuk képzelni, hogy ezek milyen értékes dolgok.
− Mi volt életed legkellemesebb és legkellemetlenebb vadászélménye?
− A legnagyobb vadászélményem Oroszországhoz, az Altaj hegységben zajlott farkasvadászatomhoz kapcsolódik.
Mínusz 42 fokos, a szó szoros értelmében „farkasordító” hidegben éltem és vadásztam.
Egy olyan kunyhóban laktam, ami inkább nevezhető ólnak, napokig alig megfőtt lóhúst ettem, mi több, az idegenvezetőm is kijelentette, hogy a nőnek a kondér mellett a helye és ne vadásszon. Szóval elég morcosan indult a dolog. Szerencsére aztán a helyi kísérővel összecsiszolódtunk. Mikor látta, hogy nem vagyok cukorból, tényleg „odatette” magát, hogy farkastrófeához juttasson. Végül egy lerántott argali (hegyi vadbirka) teteme mellett lövéshez jutottam. Ősvilági kép volt, ahogy az ordasok a húst marcangolták, de a kölcsönkapott orosz puska szokatlansága miatt csak sebeztem. Másnap mínusz 34 fokban, a mongol határt átlépve kerítettük meg az ordast, melynek koponyája és bőre az egyik legkedvesebb trófeám.
Így aztán a férjem, Farkas István és a fiaim a „kisfarkasok” mellett végül lett egy igazi farkasom.
Legfájóbb kudarcom pedig Afrikához, a leopárdvadászatomhoz kapcsolódik. Egy női vadász számára ez a karcsú, elegáns nagymacska ugyanis talán a legvágyottabb zsákmány. A hatnapos safari utolsó napján végre felvette a killt, vagyis a csali falatot egy hatalmas leopárdkandúr. Óriási reményekkel foglaltam el leshelyemet, de tudni kell, hogy ma már Afrika sem az, ami Kittenberger idejében volt, ugyanis virágzik a bürokrácia. Nekem is jutott egy minisztériumi tisztviselő, aki a vadászatomat „kontrollálta”. Ez a jóember minden puskalövésnél ott kellett legyen, és buzgón gyártotta a feljegyzéseit. Így volt ez a leopárdlesen is, ahol
már odatettem az irányzék szálkeresztjét a nagymacska vállára, amikor ezt a szegény aktakukacot megcsípte valami bogár, amitől elkezdett tüsszögni. A leopárd elugrott a bozótosba, én meg másnap majdnem sírva indultam haza.
− Nincs se leopárdom, se elefántom. Sőt, ismerve az ukrán viszonyokat, még egy „jó” őzbakot sem tudok felajánlani. Ennek ellenére egyszer eljönnél Kárpátaljára egy bokrászó fácánvadászatra?
− Még az is megtörténhet, hiszen a vadászatban „Soha ne mondd, hogy soha”.
