Erős, céltudatos, maximalista, mégis talpig nő. Kitartása példaértékű, a rá bízott feladatokat szívvel-lélekkel végzi. Szabad idejét a legszívesebben a családjával tölti, emellett szeret olvasni és a konyhában tevékenykedni. Hisz egy jobb és szebb jövőben, ugyanis meggyőződése, hogy Isten vezérli minden lépésünket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Dobsa Németh Beáta, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Beregszászi Képviseletének vezetője, az MCC Kárpátalja Alapítvány elnöke.
Hegedűs Csilla
– Hol és hogyan telt a gyermekkorod?
– Salánkon születtem, az általános és a középiskola egy részét is ott végeztem. Akkoriban még Barta József volt az iskolaigazgató, akire felnézhettünk, és természetesen a pedagógusainkra is. Nagyon sokat köszönhetek nekik, az erős akaratú tanáraim motiváltak arra, hogy később tovább tanuljak. A gimnáziumot immár Magyarországon, Szerencs városában fejeztem be. Húsz év elteltével is kapcsolatban vagyok az ottani tanárokkal, egykori osztálytársaimmal. Talán ezért is van az, hogy az MCC-s diákok egyik élménynapja minden tavasszal Szerencsen zajlik.
– Jó volt tehát ott tanulni, élni. Mégis hazatértél. Miért?
– Soha, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy máshol telepedek le, annak ellenére, hogy korábban igencsak sok helyen dolgoztam: Budapesten, a Nemzetpolitikai Kutatóintézetben gyakornokként, Brüsszelben Bocskor Andrea képviselő asszony mellett. Igazán kecsegtető állásajánlatokat utasítottam el. Hazajöttem, tizenkilenc évesen férjhez mentem, családot alapítottam. Huszonegy éves voltam, amikor a kislányom, Jázmin megszületett.
– Akkor ha jól értem, immár családanyaként tanultál tovább?
– Még iskolás koromban két forgatókönyv kínálkozott. Egyrészt, hogy sokáig fogok tanulni, és későn leszek édesanya, vagy nagyon hamar válok anyává, és csak azután tanulok tovább. A második verzió jött be, és amikor a kislányom óvodás korú lett, felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. Előbb magyar szakon végeztem, aztán a tanárok biztatására az angol szakba is belekezdtem, előbb az alap, majd a mesterképzést is teljesítettem, de úgy éreztem, ez sem elég, még nagyobb könyvmoly lettem, még többet szerettem volna tudni. A beregszászi Csernicskó házaspárnak nagyon sokat köszönhetek, ők voltak azok, akik mindvégig inspiráltak, motiváltak abban, hogy jelentkezzek a doktori képzésre. Veszprémbe jelentkeztem a többnyelvűségi doktori iskolába, a doktori disszertációmat nemrégen védtem meg. Soha nem gondoltam volna, hogy a háború kellős közepén, két gyermekkel, fontos munkakör mellett sikerül ezt elérnem. Nem volt könnyű, de úgy éreztem, nem okozhatok csalódást sem a családomnak, sem a mentoraimnak, akik annyi munkát fektettek a képzésembe, és tulajdonképpen magamnak is megígértem, hogy én ezt megcsinálom. Visszatekintve a mögöttem álló időszakra, nagyon örülök, hogy a Jó Isten ide vezérelt az utamon, és elértem a céljaimat.
– Néhány év elteltével ismét anyává váltál.
– 2018 sok tekintetben fontos év a mi életünkben. A KMKSZ ISZ-ben a külügyi kapcsolatokért feleltem, ebből kifolyólag sok nemzetközi konferencián vehettem részt. Az ifjúsági szervezet rengeteg taggal bővült, tartalmas programokat sikerült megszerveznünk, de mindeközben szerettem volna még egy gyereket, így 2018-ban megszületett a mi Máténk, aki hamarosan ötéves lesz, óvodába jár, és nagyon huncut. A Kárpátaljai Közéleti Vezetőképző első évfolyama is abban az évben indult útjára egy igen tartalmas programmal Budapest–Beregszász–Brüsszel háromszöggel.
– Hogyan kerültél az MCC-hez?
– Egy újságcikkben lettem figyelmes a hirdetésre, miszerint az MCC-be régióvezetőt keresnek, és érdekes módon egy időben az én jelentkezésemmel a fent említett programsorozatot az MCC is átvette. Korábban egy ideig angol-magyar szakos tanárként tanítottam a Tiszaújlaki Középiskolában, emellett a GENIUS tehetséggondozó program koordinátoraként is tevékenykedtem, és akkor kóstoltam bele a tehetséggondozásba, az ifjú tehetségek felkarolásának fontosságába. Hat évvel ezelőtt tehát nagy lelkesedéssel vágtam bele az MCC itteni irányításába, a gyerekek továbbképzésének elősegítésébe. Sem a Covid, sem pedig a háború kitörése nem törte le a lelkesedésünket, büszkén mondhatom, hogy maximális sebességgel haladunk előre, és egyre több diáknak tudunk lehetőséget biztosítani a továbbtanulásban, tudásuk fejlesztésében, és nem mellékesen számos országba tudjuk őket elvinni, hogy megismerkedhessenek az ottani értékekkel.
– Sok a teendőd, feladatok tömkelege vár megoldásra. Hogyan tudod egyeztetni a munkádat a privát életeddel?
– Amikor Jázmin még kicsi volt, sokszor felrótta nekem, hogy anya mindig csak tanul. Most a felállás abban változott, hogy nekem kell rászólnom, hogy lazítson már, ne tanuljon olyan sokat, ne olvasson hajnalig. Ez persze nem rossz, sőt, nagyon büszke vagyok rá, hogy azt az utat választotta, amit anno én, vagyis az angol nyelvet. Minden spórolt pénzét könyvekre, főképpen angol nyelvű kiadványokra költi. Érettségi előtt áll, a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum végzős diákja, és kimondhatatlanul örül a szívem, hogy komoly gondolkodású, és ő is a Rákóczi-főiskola angol és nemzetközi kapcsolatok szakán szeretne tovább tanulni. De természetesen nemcsak ebből áll az életünk, számos alkalommal szervezünk csajos napokat. Elég gyakran utazok Budapestre, sokszor elkísér, és olyankor nagy előszeretettel shoppingolunk, szépítkezünk, sőt, olykor a nagymamákat is magunkkal visszük. Mátéval már más a helyzet, azt is mondhatjuk, hogy az ő esetében én vagyok a rossz zsaru, a férjem, István pedig a jó zsaru, ő az, aki babusgatja. Én próbálom fegyelmezni, én vagyok a szigorú szülő, aki többet követel. Jázmin viszont már odanőtt, hogy nagyon sokat besegít nekem a házimunkába, süt, főz, mos, takarít, ha kell, a kisöccsére vigyáz. Mondhatom, ő az én jobb kezem.
– És énidőd van? Ha igen, azt hogyan töltöd?
– Korábban mintegy testedzésként kangoot táncoltam, de mostanában az az igazság, hogy gyakorlatilag nincs egy szabad percem se. De ha mégis ki szeretnék kapcsolódni, akkor olvasok, sütök-főzök, nyelvet tanulok. Most a fejembe vettem, hogy legalább alapszinten elsajátítom a koreai nyelvet, egy fél éve próbálkozom ezzel az egyáltalán nem könnyű nyelvvel.
– Fiatal korod ellenére számos országban, helyen jártál már, megannyi féle/fajta emberrel találkoztál. Jó emberismerőnek tartod magad?
– Tizenhárom vezetőképző elvégzése áll mögöttem, és számos nemzetközi konferencia, melyeken több mint húsz ország delegáltjai vettek részt. Jártam Törökországban, Grúziában, Európa nagyobb országaiban, és ezeken a konferenciákon megtapasztaltam, mennyire mások ezek a fiatalok, és itt most nem a nyelvi eltérésekre gondolok. Minden embertípusból és különböző nemzetiségből kaptam egy kis „szeletet”, és hálát adtam Istennek, hogy Kárpátaljára teremtett, ugyanis nem tudnám elképzelni az életemet sehol máshol. De persze itthon sincs két egyforma ember, vannak jók, és kevésbé jók.
– Megsértődsz, ha megbántanak?
– Én görögkatolikus családba születtem, a szüleim mindig figyeltek arra, hogy az Úr napját megszenteljük, és nekem is erős kapcsolatom van a Teremtővel, nagyon sokat imádkozom. A lányommal minden vasárnap elmegyünk a templomba, mert hiszek abban, hogy azok a dolgok, amik velem történnek, az Úr döntései által vannak így. Ezért nyugodt vagyok akkor is, ha baj történik, mert tudom, annak meg kell történnie, ha megsértenek, annak is, ezért nem haragszom. Viszont az ilyen eseteket is igyekszem tanulásként elkönyvelni. Mindig azt mondom, ha valaki valami rosszat tesz egy másik emberrel, azt majd a Jó Istennél kell elszámolnia, nem pedig itt, a földi életben. Éppen ezért nincs ember, akire haragudni tudnék, mindenkit elfogadok olyannak, amilyen.
– Ezek ellenére van olyan emberi tulajdonság, amit nem tudsz tolerálni?
– A hazugság és a kapzsiság nagyon tudja bántani a lelkemet. Szívem szerint elkerülném az ilyen embereket, de nem igazán lehet, mindig beakad egy-egy hazug, vagy kapzsi személy. Ha ilyen emberekkel kerülök egy társaságba, vagy együtt kell dolgoznom velük, a szakmaiságra összpontosítok, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a rossz tulajdonságukat. De ebből a szempontból is szerencsésnek tartom magam, mert nagyon jó kollégákkal vagyok körülvéve, olyanokkal, akikkel könnyű az együttműködés, a közös munkavégzés.
– Van, amitől félsz?
– Megmondom őszintén, hogy maximalista vagyok, és a legnagyobb félelmem mindig az, hogy sikerülnek-e a következő nap kihívásai, feladatai. Esténként azért imádkozom, hogy a Jó Isten megengedje, hogy reggel felkeljek, hogy a családom körében lehessek, hogy hozzáláthassak a napi teendőkhöz. Ez a félelem szerintem minden emberben felértékelődött az elmúlt másfél, két évben, mert minden napot még inkább ajándékként élünk meg.
– Milyen érzésekkel tekintesz a jövőbe?
– Hiszem, és biztos vagyok abban, hogy minden nehézség ellenére mi a világ legjobb helyén élünk. Bár elég sok csalódás és nehézség ért már az életben, de ezekből én mindig csak profitáltam. Lehet, hogy két év múlva, de az is lehet, hogy csak tíz év múlva, de nemcsak hogy megerősödtem ezáltal, hanem pluszt is kaptam a céljaim eléréséhez. És abban is bízom, hogy hamarosan minden jóra fordul, hiszen eső után jön a szivárvány, a rosszat jó követi. Mindenekelőtt hinni kell a Jó Istenben, hinni abban, hogy amit most csinálunk, az okkal történik, és mindig a maximumot kell kihozni az adott helyzetből.
