A falon festmények és fényképek, komoly férfiak, egy fiatal pár. Az egyikről hosszú copfot viselő fiatal lány mosolyog.
Az én vagyok − mondja Ilonka néni −, fiatal koromban mindig hosszú copfot viseltem, aztán, amikor férjhez mentem, levágattam. A régi családi Bibliából, melyben a fontos dátumok is megvannak örökítve, további fényképek kerülnek elő, és Ilonka néni mindegyikről tud mesélni, elmondja mikor készült és kit ábrázol.
– Még mindenre emlékszem, tudom, ki kicsoda, a baj csak az, hogy már csupán itt, a fényképen láthatom őket.
Katrin Ilona 96 éves, Técső legidősebb lakója. Még aktív, levestésztát gyúr, és minden vasárnapra süteményt süt a családnak. A fia családjával lakik, a reggelit és a vacsorát maga készíti el, de ebédelni mindig együtt ülnek le. Már nem bírok úgy, mint régen, panaszolja, a lábam is fáj.
Nagyon szereti, ha együtt van az egész család, ami sajnos egyre ritkábban fordul elő. Drága a benzin, és a busz sem olcsó, így ritkábban jönnek, mondja megértően, na meg dolgozniuk kell, nehéz manapság az élet.
– Régen jobb volt? Melyik volt a legkönnyebb időszak?
– Talán csehek alatt. Akkor minden volt, de nagyon nagy volt az adó. Aztán jött a háború, az államosítás, a malenykij robot. . . Mindebből a „jóból” bőven kijutott a családunknak. A testvérem, Bála is odaveszett, 1944. május ötödikén halt meg. Néhány nap múlva pedig véget ért a háború. Mindössze 21 éves volt. Valahol az erdőben temették el több társával együtt. De sokat sirattuk!
1943-ban mentem férjhez, amikor a férjem hazakerült a katonaságtól, rövid ideig lehettünk együtt, elhajtották a malenykij robotra, 3 évet töltött az Ural ércbányáiban.
Amikor hazakerült, a sok beszívott ércpor miatt a tüdejének csak a húsz százaléka volt működőképes. 51 éves korában, álmában érte a halál. Visszanézve az elmúlt évekre, a sok munkát látom. Dolgozni kellett, ha jutni akartunk valamire.
Mindig sokat gürcöltem, 40 évet a kolhozban, 12-t az inkubátorban, bár az csak szezonmunka volt, 10 évet a kenyérgyárban.
Most már lazítok egy kicsit. Akármennyit dolgoztunk is, mindig jutott idő a szórakozásra is − leánykörbe jártunk, színdarabokat adtunk elő, báloztunk. Néhány éve még tagja voltam az Arany Ősz énekkarnak, dicsérő oklevelet is kaptam. Valamikor sokat festettem, tájképeket, csendéletet. Sokszor magam is elcsodálkozom, tényleg én festettem azokat? Az a baj, mindig utólag derül ki, mikor is éltünk jól, vagy legalábbis könnyebben.
Ilonka néninek két fia van, négy unokája és öt dédunokája. Nagyon örül neki, hogy mindegyikük megtalálta a helyét az életben, és itthon maradtak.
Bökényi Magdolna
