Kárpátalján 9 Petőfi-ösztöndíjas tevékenykedik. Sorozatunkban hétről hétre megismerhetnek egyet, aki nemcsak a programról és az itt végzett munkájáról, hanem személyes tapasztalatairól, elképzeléseiről is mesél.
„Bár ilyen téren nehezen lehet versenybe szállni a kárpátaljaiakkal, mégis szeretnék többet adni, mint kapni!” – áll Lakatos Lilla adatlapjának bevezetőjében. Életöröme ragályos, bárkiből előhozza a legmélyebben rejlő, olykor már elfelejtett hála érzését.
– Munkácson és Beregrákoson töltöd ösztöndíjas hónapjaidat.
– Már második éve vagyok Kárpátalján. Órák utáni foglalkozások keretében néptáncot, népi játékot és kézművességet tanítok két magyar iskolában. Az említett helyszíneken programokat is szervezek, bekapcsolódtam a cserkészmozgalomba, illetve a református gyülekezetekben a gyermekfoglalkozásokból is kiveszem a részem.
Nagyjából 6-18 éves tanítványaim vannak, körülbelül 130 gyerekkel találkozom hetente.
Nagyon izgalmas.
– Otthon is ezt művelted?
– Nem. Mindez óriási váltás és kihívás, de egyben csoda is. Abszolút más területen tevékenykedtem. Környezetgazdálkodási agrármérnök végzettséget szereztem Gödöllőn. Nagyon szerettem, amit tanultam, viszont egyre jobban érett bennem, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. A családom is inkább humán beállítottságú, a rokonságban sok a református lelkész, óvónő, pszichológus vagy épp szociális munkás.
Én az agrárminisztériumban dolgoztam hét éven át, de mindig éreztem, hogy az nem teljesen az én világom.
Elvégeztem egy fazekas- és egy népi játszóházvezető tanfolyamot, egy vizsga választ el attól, hogy fazekasoktató lehessek. Az, hogy most itt vagyok, óriási lehetőség. Ez olyan közeg, ahol jó kipróbálni magamat. Nagy szeretettel fogadtak, és türelemmel viseltetnek irányomban.
Az első évem azzal telt, hogy nem győztem hálálkodni.
Olyan emberekre találtam, és annyi szeretet sugárzik felém, amit nem lehet elégszer megköszönni. Otthon is szerető, nagy családom van, öten vagyunk testvérek. Gondolhatják, mennyi odafigyelésben volt részem, itt mégis sikerült olyan pluszt kapnom, ami meghat.
– Mi a célod a fazekassággal?
– Mivel a fő feladatom a néptánc oktatás, itt az agyagozást egyelőre csak Beregrákoson gyakorlom a gyerekekkel, illetve rendezvényeken. Sőt, az agyagozás is csak egy a többi kézműves technika közül, amit használunk (sajnos nem csak hagyományos magyar kézműves technikát alkalmazunk, mivel nehéz beszerezni az alapanyagokat.)
Alapelvem, hogy én csak a technikát tanítom meg, a többit a fantáziájukra bízom: nagyon kreatívak tudnak lenni, szeretek velük együtt alkotni.
A közös munka – más esetben is – mindig feldob. Gyakran készítünk ajándékokat vagy a közelgő ünnepekre készülünk. Otthon van egy nagy, lábbal hajtós korongom, viszont azt nagyon nehéz szállítani, és nem is fér be akárhová. Ezért vettem egy másik, kisebb korongot, csak azért, hogy elhozzam ide, Kárpátaljára.
Azt tervezem, hogy berendezek egy kis műhelyt a lakásomban,
és elhívom ide a gyerekeket: szeretek velük lenni és közben én is gyakorolnék. Tavaly az egyik adagot, amit a diákok készítettek, Nagydobronyban, Hidi Endrééknél égettettem ki, akik nagyon rendesek voltak. A második félév munkáihoz valami közelebbi helyet szerettem volna keresni, így kerültem egy ruszin keramikushoz Kölcsénybe. Emma, aki szobrász és keramikus felajánlotta, hogy megtanítja nekem a saját technikáit. Emma „kárpátaljaiul” beszél, tehát tud magyar szavakat, én pedig próbálok ukrán szavakat tanulni, illetve angolul (néha olaszul) beszélünk, a lényeg mégis, hogy megértjük egymást. Öröm vele lenni. Ez is egy csoda, hogy a nemzetiségi különbségek ellenére is egymásra találtunk, egymástól tanulhatunk, együtt alkothatunk.
– A te munkád hogyan segíti a magyarok identitásőrzését?
– Bevallom, olykor elégedetlen vagyok magammal. Szüleimnek én voltam a negyedik gyereke. Talán ebből is fakad inkább szemlélődő természetem. Mindig szeretem megfigyelni a körülöttem lévő dolgokat.
Amit adni tudok, az a figyelmem és hallgatásom vagy éppen másfajta nézőpontom.
Az embereknek viszont néha erre is szüksége van. Úgy érzem, a személyes kapcsolatok kialakításával, a beszélgetésekkel tudok a legtöbbet adni. Számomra az itt töltött idő ünnep. Ezért meg tudom látni az itteni, „hétköznapokban” élő emberek jó tulajdonságait, amit mások talán már nem vesznek észre. Bátorítok, támogatok, biztatok ott, ahol kell.
Vallom, az a legfontosabb, hogy szeressük egymást.
Őszintén szeretem Kárpátalját és az ittenieket. Ezt ki is fejezem a környezetemnek. Remélhetőleg ebből ők is erőt tudnak meríteni, amikor szükségük van rá.
– Milyen élményekkel gazdagodtál?
– A legjobb élményeim ezekhez a már említett beszélgetésekhez kapcsolódnak. Ha valakivel megtalálom a közös hangot, az engem is feltölt. De az is óriási élmény volt, ahogy minden olyan szépen elrendeződött, még mielőtt idejöttem. Olyanokkal találkoztam, akik később könnyebbé tették az itt-tartózkodásom. Miután kiderült, hogy Kárpátaljára helyeznek ki ösztöndíjasként, összeállt a kép. Az addig történtek mind-mind előzményei voltak ennek a csodának.
– Mivel szoktál kikapcsolódni?
– Néha összefolyik a munka és a magánélet. Egyedül lenni is szeretek és elmerülni egy-egy cselekvésben. Olykor éjjelente alkotok, ami sokszor a következő foglalkozásra való felkészülés is egyben. Ezt is élvezem. Az Emmával való közös munka óriási jutalom számomra, az is kikapcsol. Emellett, ha tehetem, sportolok, kirándulok. Csodaszép helyek vannak errefelé.
– Ha hazamégy folytatod a korábbi munkád?
– Túl nagy váltás volt ez. Habár még maradt hátra pár hónap, már most gyakran eszembe jut, hogyan tovább. A minisztériumban már felmondtam.
Ennyi csillogó gyerekszem után az akták már nem motiválnak.
Keresem a megoldást, hogyan tudnék valami hasonlóval foglalkozni. Szívesen folytatnám ezt a fajta tevékenységet és fejlődnék benne tovább, hisz igazából „nem ez az igazi szakmám”. Bízom benne, hogy találok olyan helyet, ahol mindezt (a pedagógiát, a kézművességet, a figyelmet) ötvözni lehet. Mindenesetre nehéz lesz visszazökkenni a program – 18 csodálatos és egyben izgalmakkal teli hónapja – után.
Simon Rita
Mi az a PSP?
A Petőfi Sándor Program a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő projekt, amit Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága indított 2015 tavaszán. A PSP az egykori monarchia területére terjed ki, beleértve Ukrajnát is. A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, s ezáltal elkezdődjön a közösségi hálózatok kiépítése. Első körben lassítsa, hosszú távon megállítsa és visszafordítsa a magyarság számarányának csökkenését. Kitűzött cél még a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közti kapcsolatok erősítése, a szórványközösségek magyar azonosságtudatának megszilárdítása.
