Béres Albert: „…nem tudtam, hogy ha lefekszem, mire ébredek, vagy egyáltalán megélem-e még a holnapot” │KISZó-interjú

Az Ukrán Állami Sürgősségi Szolgálatnál a darukezelők ma aranyat érnek. Részt vesznek a rakétatámadások során megrongálódott épületek romjainak eltakarításában, ideiglenes átkelőket, házakat és óvóhelyeket is építenek. Ennek okán az ország minden régiójában szükség van rájuk, különösen a legforróbb pontokon. Béres Albert már négy éve áll a megyei katasztrófaelhárítás szolgálatában. A kisgejőci fiatalember volt már Herszon és Harkiv megyében, a heves harcok közepette embereket mentett a romok alól és óvóhelyeket épített. Albert jól tudja, mi az a robbanásveszély. Egyik kiküldetése során ugyanis egységüket légicsapás érte. Egy hétig kórházban kezelték, majd, amikor jobban lett, azonnal visszatért társaihoz. Mint mondta: „Mi mást tehetnék? Háború van, cselekednem kell.”

Varga Brigitta

Albert az érettségi után Lemberg megyében, Turka városában tanult darukezelőnek. 2014-ben megkapta az első sorkatonai szolgálatra szóló behívóját. Egy évig volt a Krím félszigeten, Szevasztopolban a légvédelemnél. Miután hazatért, bekopogtatott a megyei katasztrófaelhárítási szolgálat ajtaján, de nem darukezelőnek, hanem tűzoltónak jelentkezett. Ott azonban nem volt üresedés, darukezelőre viszont nagy szükségük volt, ki is nevezték rögtön egységparancsnoknak. Békeidőben feladatai közé tartozott többek között az összeomlott épületek romjainak az eltakarítása, közúti balesetek során megrongálódott gépkocsik elvontatása vagy viharkár esetén az úttestre dőlt fák eltávolítása. A háború kitörése azonban az ő munkájukat is felülírta. Albert első kiküldetésére 2023. január 6-án indult. Az úticél Herszon megye Csornobajivka települése volt.

– A háború kirobbanása után többször is mondták nekünk, hogy majd ki kell segítenünk a frontvonalban szolgálatot teljesítő kollégákat, így állandó készenlétben voltunk, de valamiért erre korábban nemigen került sor. Így amikor 2022 decemberében ismét érkezett egy hívás, csak legyintettem rá. Indulás előtt két nappal azonban újból megkerestek, hogy menjek be a központba és készítsem elő a munkavégzéshez szükséges felszerelést: a golyóálló mellényt, a sisakot, a védőszemüveget és a kesztyűt. Akkor már tudtam, hogy ez nem gyakorlat, valóban mennem kell.

– Nem volt benned félelem?
– Első alkalommal volt egy kevés, mivel akkor még nem tudtam, mire számítsak, mi vár ott ránk. Minél jobban közeledtünk, annál rémisztőbb látvány fogadott minket: homokzsákokkal, tankcsapdákkal és betontömbökkel körbevett ellenőrzőpontok, állig felfegyverzett katonák álltak mindenhol. Ott már nem sok civil volt. Többnyire csak öregek maradtak, olyan emberek, akik semmi áron sem akarták elhagyni az otthonukat. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy a szálláshelyünk közelében előző nap rakéta csapódott be és több ember is életét vesztette. Miközben pakoltuk ki a csomagjainkat, helyenként még látni lehetett a vértócsákat. Feladatunk a harcok után hátra maradt haditechnika begyűjtése volt: a tankokat, a helikopterek turbómotorjait, a fegyvereket szedtük össze. Tettük mindezt rendkívül veszélyes terepen, mivel a terület alá volt aknázva.

A helyi kollégák figyelmeztettek, hogy el ne kószáljunk, csakis a kijelölt útvonalon közlekedjünk, mert egy óvatlan lépés az életünkbe is kerülhet.

Albert csaknem egy hónapig volt ott, majd hazatért. Alig két hónappal később azonban ismét vissza kellett térnie Herszon megyébe. Ekkor már óvóhelyek építésével bízták meg. Elmondta, épp a közelben voltak, mikor június 6-án egy robbanás következtében átszakadt a Nova Kahovkai Vízerőmű gátja. Az ő egységüket is a tragédia helyszínére vezényelték, hogy segítsenek az ott élők evakuálásában. Innen hazatérve sem sokáig tétlenkedett. Harmadik alkalommal, szeptember elején már Harkiv megyében, Kupjanszk városában kellett szolgálatot teljesítenie. Az orosz haderő a nyár közepén indított nagyszabású támadást a település megszerzéséért, így ez a térség a frontvonal egyik legforróbb pontjává vált akkor. Ott csak pár hétig volt, ugyanis az egységüket támadás érte.

– Míg Herszonban többnyire biztonságos övezetben tartózkodtunk, Kupjanszkban már kint, a harcmezőn kellett dolgoznunk. Ott nem voltak házak, a szabad ég alatt, a pusztában voltunk, ahol bármikor bemérhetett minket az ellenség. A térségben szüntelenül lőttek. Egyik nap a közelünkben csapódott be egy ágyúlövedék, viszont időben vissza tudtunk vonulni, senki sem sérült meg. Másnap újból célba vettek minket, az első lövés körülbelül 15 méterre tőlünk csapódott be. Mikor hallottam a második közeledését, már csak arra jutott időm, hogy a daru kabinjából kiugorjak és a kocsi alá bújjak. Az a lövedék tőlünk 3-4 méternyire csapódott be. Olyan erős volt a detonáció, hogy utána jó ideig semmit sem hallottam, de nem is nagyon láttam, mivel hatalmas porfelhő kerekedett. Az első gondolatom az volt, hogy megkeressem a társam és meggyőződjek róla, hogy rendben van-e. Ezután kaptuk magunkat és mindent hátrahagyva elmenekültünk. Bevittek minket a kórházba, ellátták a sebeinket, infúziót kaptunk. Az első napon fel sem tudtam fogni, mi történt velünk. Bár ott nem is szabad ezen agyalni vagy megrémülni, cselekedni kell, minél gyorsabban.

Résen kell lenni és figyelni minden apró zörrenésre, hangra. Ezek olyan dolgok, amelyek megmentik az ember életét.

Én csak másnap kezdtem megérteni, mi történt velünk. Egy hétig feküdtem a kórházban agyrázkódással. Miután felépültünk, visszamentünk a hátrahagyott felszerelésünkért, majd visszatértünk Kárpátaljára. Azóta itthon vagyok, de bármikor kaphatok egy újabb telefonhívást.

– Előfordul, hogy álmodban kísértenek az ott történtek?
– Nagyon sokszor. Herszonban volt egy olyan eset, mikor rádión értesítettek minket, hogy a város egyik utcájában becsapódott egy rakéta és azonnal vonuljunk ki a helyszínre megvizsgálni, nem rekedtek-e a romok alatt emberek. A helyszínre érve egy idős ember összeroncsolódott holttestére bukkantunk, ami felkavaró látvány volt. Ott nincs idő rágódni, az ilyen esetekben gyorsan kell cselekedni, de gyakran kísértenek álmomban. Sokszor álmodom arról is, hogy kint vagyok a terepen és valahonnan el kell szöknöm vagy veszélyes szakaszon kell a daruval áthaladnom, esetleg lőnek ránk és hasonlók.

– A bajtársaid tudták rólad, hogy magyar nemzetiségű vagy. Mit szóltak ehhez?
– Ez soha nem jelentett problémát. Nem tettek különbséget köztem és a többiek közt. Olyan nagy a szükség ott szakemberekre, hogy az, ki milyen nyelven beszél, a legkevésbé sem számít.

– Napi szinten veszélynek voltál kitéve. Hogyan élte ezt meg a családod?
– Mikor volt térerő, mindig hazaszóltam, hiszen nagyon aggódtak. Ha gond volt, azt nem hoztam szóba, nem akartam, hogy nyugtalanok legyenek. Csak akkor beszéltem nekik a nehézségekről, mikor hazatértem és maguk is megbizonyosodhattak arról, hogy nem esett komoly bajom.

– Megváltoztatott téged az ott eltöltött idő?
– Nem készítettek fel bennünket arra, ami ott várt minket, helyben kellett elsajátítanunk mindent. Azt azonban már megtanultam, hogy ilyen helyzetekben a gyors észjárás, a bátorság és a rátermettség ér a legtöbbet. Ott nem tudtam, hogy ha lefekszem, mire ébredek, vagy egyáltalán megélem-e még a holnapot. Ezért megtanultam értékelni az életben minden pillanatot, és sokkal felelősségteljesebben állok a dolgokhoz.