Méltón emlékezzünk elhunyt szeretteinkre │KISZó-interjú

Mindenszentek és halottak napja – sokan összetévesztik, pedig két különböző keresztény ünnepről van szó. A katolikus egyházban mindenszentek ünnepén, november 1-jén az üdvözült, azaz mennybe jutott lelkeket ünneplik, másnap, halottak napján pedig minden elhunytról, de különösen az üdvösséget még el nem nyert, vagyis a tisztítótűzben szenvedő lelkekről emlékeznek meg. E két jeles nap szerepéről, szokásairól Majnek Antallal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspökével beszélgettünk.

Varga Brigitta

– Két egymást követő ünnep, amit gyakran tévesztenek vagy egybevonnak az emberek, pedig jelentős különbség van közöttük. Ön hogyan határozná meg elsőként a mindenszentek lényegét?

– Gyakran tapasztalom, hogy a hívek olyannyira egybemossák e két napot, hogy már elsején kimennek a temetőbe. Ez abból eredhet, hogy az egyház a halottak napját megelőző este már hozzálát másnapi szertartásaihoz, és már akkor látogathatóvá válnak a sírkertek. Ennek okán a temetőlátogatás mára teljesen átcsúszott elsejére, de közrejátszik ebben az is, hogy november 1-je számos helyen munkaszüneti napnak számít, így az embereknek kényelmesebb ekkor felkeresni szeretteik sírhelyét. A római katolikus egyházban mindenszentek ünnepe az üdvözült lelkekre és a szentekre való emlékezést jelenti. Azokra is emlékezünk azonban, akik nincsenek ott a kanonizált szentek listáján, de hisszük, hogy Isten közelében vannak. A római katolikus egyház szerint az egyetlen út a mennyország, a pokol az nem alternatíva, hanem az élet teljes kudarca, ám van egy közbülső tartam, amikor az ember a halála pillanatától az utolsó ítéletig terjedő szakaszban egyfajta külön ítéleten esik át. Tehát egyedül marad a saját lelkével, illetve az Úristennel. Ilyenkor találkozik önmaga egész múltjával, a születéstől kezdve elhalálozásáig és az igazság fényében láthatóvá válnak számára bűnei, jótettei. Ekkor szembesül azzal, mi az ő útjának a vége, hogy hová kerül a földi lét után. Tehát, aki irgalmas társai irányába, annak megbocsájtatnak vétkei. Kevesen ismerik fel azt, hogy a mindennapi imádságunkban is ítéletet mondunk saját magunkról, amikor azt imádkozzuk, hogy „bocsátsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Helyettünk az Úristen nem tud megbocsátani felebarátainknak, így, ha haragos szívvel, makacsul és megátalkodottan halunk meg, akkor bizony nem nyerhetünk belépést a mennyek országába.

Isten kegyelméből csak az őszinte bűnbánattal megtért lelkek kerülhetnek be.

Fontos tehát, hogy alázatosan mindannyian erre az útra lépjünk. Ne csak akkor fohászkodjunk az Úr kegyelméért, amikor nagy problémák érnek és kilátástalannak tűnik helyzetünk, hanem már most ismerjük fel az egyedül üdvözítő, a megváltó Jézust és őbenne a Mennyei Atya szerető hívását és a tékozló fiú felé is lehajló szeretetét.

– Halottak napján pedig a katolikus egyház ünnepélyesen minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről emlékezik meg.

– Ezen a napon a mennyországba vezető úton lévőkért imádkozunk. Szent János apostol azonban azt írja egyik levelében, hogy „van, akikért nem mondom, hogy imádkozzatok”. Maga a szeretett tanítvány úgy fogalmaz, hogy van, akinek a sorsa már halála előtt eldöntetett, mert földi léte utolsó pillanataiban is nemet mondott a jóságra, a szeretetre, az igazságra, az Istenre. Ellenben

azokért, akikről feltételezhető, hogy elnyerték az Isten bocsánatát és az örök életet, imádkoznunk kell.

Hisz, mielőtt belépnek a mennyország kapuján, előbb számot kell adniuk bűneikről, mulasztásaikról, s ebben a tisztítótűzben mi is segíthetjük őket. A közbenjáró imádság soha nem hiábavaló. Ha imádkozunk halottainkért, annak reménységében tegyük, hogy a hívő keresztény ember fohászával utoléri a halottjait. Ilyenkor nem hozzájuk imádkozunk, de értük igen. Ez segít nekünk is elszámolni azokkal a vétkeinkkel, amelyeket életükben követettünk el ellenük. Jóvátenni ugyan nem tudjuk ezeket a bűnöket, de valamelyest kárpótolhatjuk mulasztásainkat és azáltal mi is megkönnyebbülünk.

– Mi az emlékezés helyes menete a római katolikus egyház esetében?

– Mindenszentek ünnepe parancsolt főünnep. Ez azt jelenti, hogy a legfontosabb ünnepek közé tartozik, amikor dicsőítjük az Urat azért a nagy kegyelemért, hogy szeretteinknek helyet ad az ő országában.

A szentmisét követően ellátogatunk a temetőbe is, és ott is imát mondunk hozzátartozóink sírja felett.

Nincsenek előírt imáink, régebben voltak, de a római katolikus egyház ma szabadságot ad az embereknek ebben. Ha van a papnak ideje, lehetősége, akkor elmegy azokhoz a sírokhoz is a temetőben, ahová a hívek kérik, és mintegy megszenteli azokat. Ilyenkor nem a föld megszentelése a fontos, hanem az elhunyt léleké, hiszen a feltámadáskor mindannyian új testet kapunk.

– Halottak napján sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére. Milyen szerepe van ennek az emlékezésben?

– A gyertya a megváltásért mondott ima támogatója. Ezzel az Úr Jézus világosságát kérjük szeretteink számára. A kudarc az örök sötétség, a világosság az örök élet.

Ennek fényében Jézus nevében imádkozunk az elhunytakért, az ő lelki üdvükért, hogy az örök világosság fényeskedjen nekik.

Nem az a fontos, hogy minél nagyobb és díszesebb mécsest vigyünk a sírkertekbe, hanem az, hogy miközben lángja ég, imádkozzunk felette, máskülönben a gyertyaáldozatunk nem ér sokat.