A csigatészta-készítés során a hagyományok tiszteletét és a közös munka örömét adjuk át generációról generációra.
Ünnepek, lakodalmak, disznóvágások… – régen ezeken az eseményeken biztosan csigatészta került a húslevesbe (Sőt, mi nagyobb szemeket is készítettünk pörkölthöz, tejfölös paprikás szószhoz). A tésztakészítés azonban időigényes, ezért a falusi ember gyakran a hosszú téli hónapokban készítette el előre a tésztát. A teljesen megszáradt csigatészta száraz helyen ugyanis akár hónapokig is elállt, így bármikor elővehették egy-egy ünnepi alkalomra.
Simon Rita (Tiszapéterfalva–Ungvár)
Ma már igen kevesen ápolják ezt a hagyományt, s mi sem készítünk csigatésztát minden ünnepre, de karácsonyra általában az kerül a levesbe. Nagymamám számára a tésztagyúrás nemcsak hétköznapi munka, hanem szívből jövő rituálé: amikor csak teheti, 4-5 tojást összekever nagyjából fél kiló liszttel (víz nélkül). Mindezt összegyúrja, hogy a tészta szép sima, rugalmas legyen. Két darabra vágja, letakarja, majd fél órára pihenni hagyja.
Az igazi csoda azonban a gyúrásban rejlik: Tilda mama olyan tésztát készít, amihez nyújtás közben nincs szükség plusz lisztre. Sodrófával a lehető legvékonyabbra nyújtja, majd derelyemetszővel felkockázza. Innen indul a „móka”: a kis kockákat a „csigacsinálón”, azaz a bordázott fadeszkán az orsónak nevezett fapálcával (csigatűvel) felsodorjuk/felgöngyölítjük. A deszka mintázata gyönyörű bordákat hagy a tésztán, ami főzés közben is megőrzi a formáját.
Nagymamámnak még olyan csigacsinálói is vannak, amelyek a régi szövőszék bordájából készültek. A mostaniakat asztalos nagyapám, Lajos papó készítette. Bár ő már nincs köztünk, vicceit és gondos keze nyomát gyakran felidézzük. Ahogy mondják: egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. A hagyomány pedig nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.
