Anyák napjához közeledve emlékezzünk meg a nagymamákról is.
Papp Gabriella mindkét nagymamájának hatalmas szíve van. Amikor választania kellett, hogy melyikről meséljen, nehéz helyzetbe került, mert mindkettőjüket egyformán szereti.
– Molnár Katalin mamám 70 éves és Nagyberegen él a férjével. Nem mondom azt, hogy apukám édesanyjával sokkal közelebbi kapcsolatban állok, mint a másik nagymamámmal, egyszerűen a távolság miatt kicsit ritkábban találkozunk, így kincsként őrzöm a találkozás pillanatait – meséli a beregújfalui lány. – Így volt ez gyerekkoromban is, mindig izgatottan vártam, hogy találkozhassunk. Nyaranta egy-egy hetet náluk töltöttünk a testvéreimmel.
Olyan egyszerű feladatokat, munkákat is szórakoztatóvá tudott tenni számunkra, mint a szőnyegmosás, amiből nagy csúszkálások és fürdőzések kerekedtek.
Vagy ilyen alkalom volt szilveszter napja, amikor közösen készültünk az ünnepre.
– Mi az, amire ő tanított meg?
– A horgolás. Egészen nagy voltam már, amikor megtanított. Szerettem volna, hogyha van valami olyan tudásom, amit tőle lestem el, és ami majd mindig emlékeztetni fog rá.
– Mit tisztelsz benne a legjobban?
– Azt aki. Nehéz élete volt. Annak idején egyedül maradt, két gyereket kellett felnevelnie, sokan bántották. Tisztelem az erejéért, a kitartásáért, azért, amit elért. Értékelem, hogy a történtek ellenére alázatos, jószívű, humoros és istenfélő tudott maradni.
– Manapság hogyan van jelen az életedben?
– Egyre nehezebb időt szakítanunk egymásra. Ám amikor tudunk, találkozunk családi alkalmakon, beszélünk telefonon. Egyik kedvenc közös programom, amikor a régi időkről mesél. Az, hogy él a nagymamám, feltétel nélküli szeretet jelent számomra. Mert tudom, annak ellenére, hogy sokszor elfelejtem felhívni, ő akkor is szeret.
***
Karpekin Nikoletta a közös piknikezésekre és kirándulásokra emlékszik vissza a legszívesebben. A fiatal lány úgy érzi, a világon senki sem szereti őt jobban a nagymamájánál.
– Jóformán az apukám édesanyjával nőttem fel. Jolán mama hozzám való viszonyulása mit sem változott az évek alatt. Úgy viselkedik velem, mint egy kisgyerekkel. Még most is elém teszi az ételt, nála csak pihenni szabad. Ha vendégségben kap egy csokit, elteszi nekem – meséli az aknaszlatinai lány. – Naponta többször is beszélünk, állandóan azon aggódik, vajon eszek-e rendesen. Amikor otthon vagyok, mindennap meglátogatom. Van, hogy nála is alszom. Annyira aranyos.
Tudja, hogy nem sok süteményt eszek, ezért gyümölcsöt szeletel nekem, és amire hazaérek, már el van készítve.
– Milyen közös programjaitok voltak gyerekkorodban?
– A szüleim Magyarországon dolgoztak, ezért a nyarat mindig nála töltöttem. Ő a sóbányában dolgozott, többször elvitt magával a munkába. Sokat jártunk együtt úszni, állandóan piknikeztünk, kirándultunk, utazgattunk. Mindig a kedvemben járt, azt főzte, amit szerettem. Mindig nekem ad igazat. A szüleimmel szemben is engem pártol, aztán amikor ketten maradunk, megmondja, ha valamit nem helyesel. Mellette mindig nyugodtnak érzem magamat.
– A nevelésedből hogyan vette ki a részét?
– Ő tanított meg késsel-villával enni, az illemszabályokat tőle tanultam. Hálás vagyok neki, mivel azt, amit tudok, meg amilyen vagyok, neki köszönhetem. Annyi időt és energiát fordított rám, mint senki más. Emlékszem, gyakran frizurákat készített nekem. Kikeményítette a ruhámat.
– Legkedvesebb emlék?
– Egyszer megbeszéltük, hogy elvisz magával a munkahelyére, de nem úgy alakult. Ezért a másik nagymamámhoz vittek. Kint hintáztam nagy szomorúan, amikor megérkezett Jolán mama, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy na hála Istennek, és már másztam át a kerítésen, szaladtam hozzá.
– Te voltál az egyetlen unoka?
– Még van három fiúunokája, de velem töltötte a legtöbb időt, és én is kerestem a társaságát. A fiúk csak jöttek, ettek, kaptak egy kis pénzt és elmentek. Én segítettem neki főzni, derelyét készítettünk, a kis asztalomnál ülve dirigáltam.
A sóskaleves elkészítését is tőle tanultam, aztán nagy büszkén magyaráztam édesanyámnak.
– A nagymamák általában engedékenyebbek, mint a szülők. A tiéd is ilyen?
– Nem mondanám, hogy túl elnéző volt. Édesanyám szerintem sokkal inkább. Mama racionálisan megmagyarázta, mit miért nem szabad. Sötétedésre már otthon kellett lennem, megfürödni, s ágyba bújni. De ezt tudtam, hogy így helyes, ezért nem is ellenkeztem. Az már más kérdés, hogy a finomságokkal elkényeztetett. Viszont már kiskoromtól kezdve azt is észben tartottam, hogy hiába vett egy nagy táska édességet, nem ehettem meg rögtön, be kellett osztani. Ha csámcsogtam, mindig rám szólt.
– Mostanában miről beszélgettek?
– Mindig érdeklődik. A hangomból rájön, ha valami nem úgy van. Nagyon sokan meghaltak a környezetében, ezért most őt is elfogta a félelem, megeshet, hogy utoljára lát. Ezért minden héten hazautazok Ungvárról, és vele vagyok. Aggódik, hogy ki fog majd rólam gondoskodni, ha ő nem lesz, és engem is elszomorít, ha ilyesmikre gondolok. Hetvenkilenc éves, én is tartok az elveszítésétől. Tudom, ő az, akihez mindig mehetek.
– Te mivel viszonzod a figyelmességét?
– Az együtt töltött idő a legnagyobb érték számára. De gyakran sütök neki, mivel édesszájú. Megveszek olyasmit, amit magának nem enged meg. Még mindig félre rak nekem pénzt, és ezért sok mindent megvon magától. Mostanában gyakran emlegeti, hogy régebben többet tudott megspórolni, most ebből a kevés nyugdíjból már nem tud annyit adni, és emiatt szomorú.
***
Kacsanovszki Beatrix nagymamái már jó ideje nem élnek. Az együtt töltött időre viszont örömmel gondol vissza.
– Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért legalább az egyik nagymamám közel volt hozzám. Gizella mama velünk lakott Beregszászban – meséli a huszonhárom éves fiatal. – Anyukám anyja, Márta Borzsován élt, így őt ünnepekkor, hétvégén, és inkább nyaranta látogattam meg. Igazi nyaralós érzés volt vízparti házba menni. Vele kapcsolatban inkább nyári emlékeim vannak. Ő katonásabb, szigorúbb volt. Talán azért tűnt annak, mivel nem mutatta ki annyira az érzéseit.
– A beregszászi nagymamádnak te voltál az egyetlen unokája.
– Igen, talán ezért is kaptam meg tőle mindent. Közeli kapcsolatot ápoltunk. Neki meséltem az első szerelmemről. Emlékszem, mindig kint ült a padon, úgy várt, hogy hazajöjjek az iskolából, és együtt ebédeljünk. Az egész délutánt vele töltöttem, amíg a szüleim dolgoztak. Olyankor mindenféléről beszélgettünk, olvastunk. Azt hiszem, ő volt az, aki az első meséskönyvet vette nekem, amit már magam olvastam.
Nem volt olyan téma, amit nem mertem volna előtte felhozni.
– Van valami, amiről mindig ő jut eszedbe?
– A sárgatúró. Mindig ő készítette, mivel itt lakott velünk, és azóta is az ő receptjét használjuk. Nagymamám halála után sokáig dacból nem is beszéltem arról, ami történt. Nem akartam elfogadni, hogy már nincs. Két évbe telt, amíg feldolgoztam. A mindennapjaim része volt, ezért nagyon megéreztem a hiányát.
– Mit örököltél a nagymamáidtól?
– Sokan mondják, hogy kiköpött Gizella mamám vagyok. Személyiségbeli és külső jegyek alapján is. Talán a hirtelenségemet és a lobbanékonyságot örököltem tőle, Márta mamától pedig a makacsságot.
Simon Rita
