Csókolom! Mondta egyszerre több mosolygós szájacska, amikor a beregszászi Kurmai portára léptem. Három kisgyerek, két kisfiúcska és egy kislány épp az udvaron görkorizott, amikor a családhoz látogattam, hogy elbeszélgessek az anyukával, Kurmai-Ráti Szilviával, aki párjával, Istvánnal négy gyermeket nevel. – Máris szólok anyukámnak, kiáltott a legidősebb, és már jött is elém a háziasszony.
– Az ungvári járási Nagydobronyban születtem, 2002-ben kerültem Beregszászba, amikor felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol-történelem szakára – kezdte beszélgetésünket Szilvia.
– A férjemmel Beregszászban ismerkedtünk meg, ennek most már tizenkét esztendeje.
Egymásba szerettünk, és 2007. november 3-án összeházasodtunk. Tizenéves koromban arra vágytam, hogy egy hozzám illő, szerető házastársam legyen. Ezért sokat imádkoztam, s az imáim meghallgatásra találtak.
– Tudjuk, hogy bár Nagydobrony nem kis település, mégis városban folytatta tovább az életét, ahol mások a szokások, az életvitel. Könnyen ment a beilleszkedés?
– Nekem az volt a legfurcsább, hogy zárni kell a kisajtót. Otthon megszoktam, hogy a kapu nyitva volt, nem féltünk attól, hogy betörnek. A többi dolog tulajdonképpen hasonló, itt is magyarok között élek és ahhoz képest, hogy városban lakunk, viszonylag nagy kertünk van. Hamar megszoktam a beregszászi életet, bár néha álmodom Nagydobronnyal, a szülőházammal, a régi iskolámmal.
Kurmaiéknál hamar jöttek a gyerekek, Szilvia rövid időn belül főállású anyukává vált, első szülési szabadsága előtt csupán három hónapig tanított egy közeli iskolában. Amikor a kisfiú hároméves lett, visszatért a munkájához, egy évig szervező pedagógusként tevékenykedett ugyanabban az iskolában, aztán érkeztek Kornél testvérei.
– Érdekes módon felváltva − fiú-lány, fiú-lány − születtek a gyerkőcök. Kornél tizenegy, Kincső hét, Kende négyéves, Villő pedig huszonkét hónapos. A Kornél kivételével, amely germán eredetű, mind ősi magyar név. A neveket én választottam, Istvánnak pedig nem volt ellenvetése – mondta mosolyogva az anyuka.
Szilvia nem nagycsaládból származik, egy nővére van, viszont a felmenői közül sokan nagycsaládosak. Elmondása szerint amikor összeházasodtak, nem gondolkodtak azon, hogy sok gyermeket szeretnének vagy sem, így alakult, amit egyáltalán nem bántak meg.
– Azt mondják, nincs két egyforma ember, még testvérekben sem. Az önök gyermekei sokban különböznek?
– Igen. Bár külsőleg hasonlítanak, egyes személyiségjegyeik eltérőek, ami véleményem szerint a nevelésen is múlik. Kornél születésekor kezdő szülők voltunk, hogy sok mindent rosszul csináltunk, korán beadtuk óvodába, megijedtem, ha hőemelkedése volt, stb. Kincsőnél már tapasztaltabbak voltunk, s azt hiszem, Kende és Villő születése után váltunk gyakorlott szülőkké. Például rájöttünk, a mi érzelmi állapotunk a gyermekben tovább él.
Megtanultam, soha nem szabad mondani a gyereknek, ha netalán nem fogad szót, hogy nem fogom szeretni. Ez egy gyilkos mondat…
Emlékszem, amikor ezt civódás közben mondtam a hároméves Kornélnak egy csendes hétvégén, amelynek fültanúja volt egy sokat tapasztalt, keresztény pszichológus. Kedvesen megszólított, és felhívta a figyelmemet arra, hogy ez az, amit soha nem szabad egy gyermeknek mondani, mert örök nyomot hagy. Azóta rengeteget tanultam arról, mi az, amire egy gyereknek az anyjától szüksége van. Ezek közül kiemelném az érzelmi biztonságot, az empátiát, értelmes határok felállítását.
– Hogyan oldja meg ezt a helyzetet amikor egyszerre akarja önt mind a négy gyerek? Mit csinál ilyenkor?
– Mindig a legkisebbnek van elsőbbsége, a nagyobbak pedig többé-kevésbé megértik ezt. Tudják, hogy egy kicsi gyereknek még oda kell adni az ételt, ölbe kell venni, ha sír (néha a nagyobbakat is).
De már Villőt is próbálom arra szoktatni, hogy várjon, mert abban a pillanatban például Kincsőnek adom oda a pohár teát, hiszen előbb kérte.
A kérdésre válaszolva: nem egyszerű a megoldás. Minél több a csemete, annál kevesebb idő jut egy-egy gyerekre. Ezt is tanulom, hogyan kell jól csinálni, de igyekszem mindannyiukkal annyi időt tölteni, amennyit igényelnek, amennyire éppen szükségük van.
– Bár főállású anyuka, nem tétlenkedik. Rádiós mesemondó, és a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének életéből is aktívan kiveszi a részét.
– Igen, igyekszem. Amikor Kende nyolchónapos lett, mentálhigiénés segítő szakra jelentkeztem, levelező tagozaton fejeztem be a kétéves képzést: ez mérvadó szemléletmódbeli váltást jelentett számomra. A gyermekeimen „gyakorolok”.
Ha például valamiért toporzékolnak, sírnak, próbálom kivárni azt, hogy kiadják a dühüket, vagyis nem állítom le őket ebben. Hiszen később úgyis kitörne valahol másutt, lehetséges, hogy még rombolóbban.
A meseolvasást különösen fontosnak tartjuk, nálunk nem telik el nap mese nélkül. A gyerekeink különösen szeretik a családi történeteket. Kérik, hogy meséljünk arról nekik, hogy milyen volt nekem és a férjemnek, amikor kicsik voltunk. A nagyszülőkről, dédszülőkről szóló történetekért is rajonganak. Kérik, meséljük el egyiket-másikat újra. Szerintem erőt merítenek belőlük, és talán biztonságkeltő is egy-egy rege. Lefekvés előtt pedig elmaradhatatlan a könyvből való meseolvasás. Rengeteg mesekönyvünk van, ezért megvan a lehetőségük, hogy egyenként kiválasszák, mit szeretnének hallani. Kornél már maga olvas, viszont szeret ott lenni, amikor a kicsiknek olvasok fel, még akkor is, ha őt már az ifjúsági irodalom jobban vonzza.
– Úgy tudom, jómaga is írt már könyvet…
– Eddig két kötetem jelent meg, az első a Törékeny szentek 2011-ben, amely meséket és novellákat tartalmaz, a második egy mélyinterjús kötet.
Szeretnék meseregényt írni, 24 oldallal már készen vagyok, abban reménykedem, hogy mihamarabb tudom folytatni, befejezni.
Erre egyébként rá kell hangolódni, elmélyülni. Úgy nem megy, hogy na, most van fél órám, és leülök a számítógép elé. Ezért nem lesz ezt egyszerű befejezni.
– Ön szerint mi a tartós, boldog házasság titka?
– Nekem az a tapasztalatom, hogy a szerelem egy olyan állapot, amikor vágyott képet alkotunk a másikról, de idővel ez a kép megváltozik, valósághűbb lesz… A kapcsolatban valóban el kell köteleződni, és a sorra jövő természetes válságokon át kell jutni, vagy épp vergődni. Házastársi kapcsolatápolás céljából minden héten szerdánként összejövünk a Mécs közösségben. Itt olyan baráti társaság alakult ki, amely jóban-rosszban összetart.
Az is fontos, hogy néha kimozduljunk csak mi ketten, gyerekek nélkül.
Egyelőre nálunk ez nehéz, mert Villő még anyatejes, ezért őt a legtöbb helyre magunkkal visszük. De kell az, hogy sokat beszélgessünk. A csendre is szükség van, a meghittségre, amikor mi ketten csak egymásra figyelünk, hogy a házasságunk bírja a megpróbáltatásokat.
Hegedűs Csilla
