A Kárpátaljai Hazajáró Egylet idei negyedik túrája – összességében a 116. – a Volóc fölé magasodó, 1095 méteres Buzsorát célozta meg. Tizennégyen vágtunk neki a Latorca völgyéből induló, kék jelzésekkel kijelölt ösvénynek, a dermesztő hidegben, ami a szél miatt olykor -10, de néha talán -15 foknak is tűnt. A gerincre felérve viszont mintha maga a táj akart volna kárpótolni a fagyos szélcsípésekért. Elképesztő panoráma tárult elénk: a Borzsa-havas vonulata a Firczák-havassal és a Sztojjal, a Rákóczi-legendák övezte Vezérszállás és Szarvasháza, a Latorca mélybe kanyargó völgye, a Pikuj sziklapiramisa, a kettős csúcsú Osztra-hora, a Róna-havas és még a Salánki-hegy tetejét is láttuk. A távolban a Beregszászi-dombvidék és Verecke környéke is feltűnt.
Simon Rita (Ábránka–Ungvár)
A testemet korbácsoló hideg hirtelen elillant, ahogy a tekintet végigpásztázta a hóborította vidékeket. Van valami egészen különleges abban, amikor a hegyek közt járva egyszerre érzed kicsinek és mégis végtelenül erősnek magad.
De bevallom, a zord hidegben, amikor a szél úgy csapott az arcomba, mintha késeket hajigálna, olykor megfordult a fejemben: „Miért nem otthon vagyok inkább, a meleg szobában? Miért nem a gőzölgő teámat szürcsölgetem a kanapén elnyújtózva?”
Ám aki már túl van néhány hasonló túrán, az tudja, az efféle viszontagságok a komfortzónánk tágításáról szólnak. Megtanítanak arra, hogy milyen drága kincs a meleg zuhany, a fűtött szoba, vagy egy tál forró étel. Apróságok, amelyeket a mindennapokban hajlamosak vagyunk észre sem venni. Ilyenkor sokkal jobban értékelünk mindent, akár csak a szélcsendes helyeket is, amikor nem kellett állandóan összehúzott nyakkal küzdeni a hideg idővel szemben. Ilyenkor rácsodálkozunk a legapróbb csodákra is, gyönyörködünk a pici, naptól szikrázó jégcseppekben, amelyeket otthon talán észre sem vennénk.
Nem csak a test edződik ilyenkor, hanem a lélek is. A természet a „mentor”, és nem kímél minket.
Akik ezt még nem tapasztalták meg, azoknak furcsa lehet, de tényleg igaz, hogy minél több nehézséget kibírunk, annál kevésbé hat ránk a mindennapi apró-cseprő bosszúság. Én ezt, hogy a nehézségeket mindig egy nagyobb, pozitív keretbe tudjam helyezni, már az El Camino zarándoklatomon megtanultam. Ott naponta 30-35 kilométert gyalogoltam, és már az első napoktól kezdve begyulladt vízhólyaggal kellett megküzdenem. A fájdalom minden egyes lépést szinte elviselhetetlenné tett, mégis valahogy sikerült átirányítanom a figyelmemet arról, ami rossz, arra, amiért hálás lehetek. Természetesen nem volt könnyű – az ember ösztönösen panaszkodni kezd, ha kínt érez, és keresi az azonnali megoldást.
A Camino azonban megtanított arra, hogy a siránkozás helyett inkább azon gondolkodjam, mit kaptam, mi mindenért lehetek hálás.
Ha nem volt más, már azért is hálát tudtam adni, hogy újabb egy-két kilométert megtettem, és a fájdalom dacára haladok előre.
Ilyenformán engem egy kicsit minden túra rávezet arra, hogy lássam és értékeljem az apróbb pozitívumokat. És mikor hazaértem, a forró zuhanyt követően, a meleg szobában ülve, a bögre forró teám fölött melengetve a kezem, egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Köszönöm Istenem az életem!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
