Szamborovszkyné Nagy Ibolya: „Sokáig naivnak éreztem magam…”│KISZó-portré

 Közvetlen, kedves, egyúttal céltudatos és határozott. Munkájában nem ismer tréfát, mondhatni, maximalista. A rá bízott feladatokat szívvel-lélekkel végzi, mind a munkatársaival, mind a tanítványaival igyekszik jó kapcsolatot ápolni. Szabad idejében a leginkább olvasni szeret, de a kézimunka is leköti. Lányával szívesen utazgat, süt-főz, férje segítségével a ház körüli feladatokat is elvégzi.  A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Apáczai Csere János Könyvtárának igazgatója, a főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszékének docense.

Hegedűs Csilla

– Hol és hogy telt a gyermekkora?

– Sárosorosziban születtem, ott is nevelkedtem, a helyi általános iskolában tanultam. Nagyon jó gyermekkorom volt, az iskolától öt percre laktunk, szerettem iskolába járni, tanulni. A szovjet korszakot éveket össze sem lehet hasonlítani a mostani világgal, mint ahogy mindenki más, mi is szegények voltunk, de ezt gyerekként észre sem vettük, csak jól éreztük magunkat. Nagyon szerettem asztaliteniszezni.

– Részt vett csínytevésekben?

– Bár nagyon precíz és pontos gyerek voltam, ez nem azt jelenti, hogy ne vettem volna részt a csínytetekben. Kevesen voltunk az osztályban, előbb hatan, aztán nyolcan. Oroszi zsákfalu, akkor még nem volt rajta áthaladó forgalom, és emlékszem, egyszer tanítás után az osztálytársaimmal csak úgy elmentünk a szabadba. Gyerekként nem érzékeltük az időt, ránk sötétedett, és arra lettünk figyelmesek, hogy egy csapat ember tart felénk, a szüleink voltak azok, akik a keresésünkre indultak. Általában nem voltam rossz gyerek, szándékosan soha nem bosszantottam senkit.

– Az általános iskola elvégzése után hol folytatta tanulmányait?

– A Nagymuzsalyi Középiskolában. Az oroszi kolhoz iskolabusszal szállította oda a falu gyerekeit, a mi osztályunk összesen hét faluból (Borzsova, Bene, Kovászó, Sárosoroszi, Csetfalva, Mezővári, Muzsaly) tevődött össze. Tehát eléggé színes osztályunk volt, az osztályfőnökünk a friss diplomás Vidnyánszky Attila lett, akit nagyon szerettünk, felnéztünk rá. Ő tanította a magyar nyelvet, az irodalmat és a történelmet. Emellett édesanyjával, Évike nénivel színjátszókört is működtetett, ami szintén nagy népszerűségnek örvendett. A környező falvakban léphettünk fel. Megmondom őszintén, a pedagógusi munkámba sok muníciót kaptam Vidnyánszkyéktól.

– Az Ungvári Állami Egyetemen tanult tovább?

– Igen, történelem szakon, bár azelőtt magyar szakos szerettem volna lenni, azon belül is nyelvész. Ám a sors úgy hozta, hogy történész lettem, amit egyáltalán nem bántam meg.

– Hol kezdte a pályafutását?

– Ungváron. Ötödik évfolyamos egyetemi hallgató voltam, amikor a 10. Számú Dayka Gábor Középiskolába vezényeltek pedagógiai gyakorlatra, ami után ott marasztaltak tanítani, heti 12 órát vállaltam. 1991–1995 között négy tanévet tanítottam ott, aztán eljöttem. Sajnos olyan keveset ért a fizetésem, hogy az gyakorlatilag semmire nem volt elég, ezért kényszerűségből Magyarországon vállaltam munkát: bébiszitterként dolgoztam egy évig, de az „nem én voltam”, ezért hazajöttem. A Nagyberegi Líceumban helyezkedtem el nevelőként, valamint történelem és földrajz szakos tanárként, aztán a helyi középiskolában tanítottam.

– Mikor került a Rákóczi-főiskolára?

– 1999 szeptemberében, és azóta itt tanítok történelmet, és mellette húsz éve az Apáczai Csere János Könyvtárat is vezetem.

– Önt megáldotta a Jó Isten türelemmel?

– Igen. Tény, hogy nagyon szeretem a szakmámat. Több mint húsz éve tanítok oktatásmódszertant a főiskolán, vagyis azt, hogyan kell a történelmet úgy tanítani az iskolában, hogy azt a gyerek megszeresse. Ezeket a módszereket magam is gyakoroltam a tizenegy éves iskolai munkám során. Talán az is bizonyítja, hogy van türelmem, hogy engem nem zavar, ha valakinek gyengébb a képessége, inkább az zavar, ha valaki pökhendi, vagy félvállról veszi a fontos dolgokat.

– Határozottság?

– Szokták rám mondani, hogy túlságosan is határozott vagyok, s talán ez az egyik negatív vonásom. Szerintem ez nem igaz, az viszont igen, hogy nem szeretem a szándékos lassúságot, a teszetoszaságot. Ha ez határozottságra utal, akkor igen, határozott vagyok.

– Kicsit más vizekre evezve. Mindeközben férjhez ment, gyermeke született.

– A férjem nagyberegi, a szülőfalujában ismerkedtünk meg. Három évig baráti kapcsolatban voltunk, aztán, amikor a településen vállaltam munkát, komolyabbra fordult a dolog, s 1997-ben összeházasodtunk. Egy lányunk született, Anna Amália, aki idén tölti be a 18-ik életévét. Jelenleg a Rákóczi-főiskola Felsőfokú Szakképző Intézetének diákja.

– Hogyan tudná jellemezni Anna és az ön kapcsolatát?

– Úgy hiszem, hogy barátnők vagyunk. Ő is szokta ezt mondani. Nagyon jólesik, amikor azt tapasztalom, hogy beavat a gondolataiba, a bizalmába fogad, és sok mindent meg tudunk beszélni. Pedagógusként látom, hogy ez manapság már ritkaság. Sok közös programunk van, kb. három éve kezdtünk el együtt utazgatni. Emellett szívesen mozizunk, sütünk-főzünk. Szeretünk együtt a konyhában tevékenykedni: én főzök, ő pedig süteményezik, közben pedig jókat beszélgetünk.

– Hobbi?

– Nagyon szeretek kötni és olvasni. Persze nem szakirodalmat, inkább szépirodalmat. A szépirodalmi művek olvasása továbbra is az életem része maradt, e nélkül el se tudom képzelni azt. A lányomat is arra tanítom, hogy azért kell sokat olvasni és jó filmeket nézni, mert mindez a személyiségünket építi.

– Munkahelyen a kollégákkal kialakult-e egyfajta barátság?

–  A kollegialitás és a barátság két különböző dolog. Középvezető vagyok, hat munkatársam van, akikkel zömmel jó a kapcsolatom. Nem csak korunk problémája, hogy az embernek könnyebb beosztottnak lennie, mint munkatársnak. A munkatárs ugyanis az, aki akkor is dolgozik, amikor nem figyelek, vannak ötletei a saját munkaterületén, a beosztott pedig csak akkor és annyit végez, amit kiosztottak neki. Igyekszem a könyvtári munkatársaimmal jól működő emberi kapcsolatot kialakítani. Sajnos két barátnőm is elköltözött a jelenlegi helyzet miatt, akik már nem szándékoznak visszajönni, csak levelezünk, ezért a kapcsolat meglazult.

– Megbízik az emberekben?

– Régebben jobban megbíztam. Ahogy idősödöm, egyre kevésbé. Vannak olyan viselkedési, magatartási jelek, amiket most már sokkal tisztábban látok, mint korábban. Sokáig naivnak éreztem magam, mert mindig mindenkinek elhittem minden szavát, s emiatt sokszor csalódtam. Évekkel ezelőtt a csalódások még igen mélyen érintettek, mostanában egyre kevésbé. Elengedem az ilyen dolgokat, és nyilván okulok belőlük.

– Van olyan emberi tulajdonság, amit nem bír elviselni? Már-már dühíti?

– A szándékos aljasság. Amikor látom, hogy valaki ilyen, és nem értem az okát, hogy miért. Ha egy mód van rá, az ilyen embereket messzire elkerülöm.

– Ha felhők gyűlnek a feje fölé, hogyan, miképpen lehet felvidítani?

– Klasszikus zenét hallgatok, gyalogolok vagy fizikai munkát végzek. Viszonylag nagy kertünk van, amit művelünk, a füves udvart is rendben tartjuk, s mindezt nem mással csináltatjuk meg, hanem ketten a férjemmel. Ezek a tevékenységek kimosnak belőlem minden felesleges szellemi terhet.

– Van, amitől fél?

– Ahogy erősödik a hitem, egyre kevésbé félek.

– Mit vár az idei esztendőtől, milyen érzésekkel tekint a jövőbe?

– Mindig reménykedem. Reménykedem, hogy ebben az évben sikerül a nagyobb terhektől megszabadulnom, és olyan dolgokkal tudok majd foglalkozni, amiket hosszú idő óta csak a „fióknak” csináltam.

Forrás:
KISZó
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Post Author: KISZó