Hatályba lépett Volodimir Zelenszkij elnöki rendelete. Az ukrán parlamentet szélnek eresztették.
Milyen egyszerű és igazságos lenne az élet, ha a bukott testület menesztésekor annak minden rossz döntését is semmisnek nyilvánítanák. Sok egyéb, kevésbé felkavaró, nyilvánvalóan hibás határozattal együtt egy csapásra megszabadulnánk az oktatási és a nyelvtörvény – az ország egyik része számára arcpirító, a másiknak megalázó – passzusaitól.
Ez a gyakorlat, amely a mi esetünkben kizárólag az álmok fantáziavilágában képzelhető el, nem is lenne logikátlan. Bevezetésével jóval kevesebb, csupán kampányfogásként, szavazathajhászó manőverként értelmezhető döntés születne. Az sem mellékes, hogy az új vezetésnek nem az előd politikai aknáinak felszedésére kellene koncentrálnia, hanem kezdhetné – hogy stílszerű és naprakész legyek – a nép szolgálatával.
Téved az a bizakodó (tehát naiv) állampolgár, aki azt hitte/hiszi, hogy az új elnök első (vagy legalább második, harmadik…) dolga a nemzetiségeket némaságra ítélő törvények semmissé tétele lesz. Félő, hogy mire a politika rafináltan felépített labirintusában eljut (ha egyáltalán el akar jutni) a probléma megoldásáig, sok, nagyon sok idő telik el, s már neki is a voksszerzésre alkalmas populista-nacionalista intézkedésekre kell koncentrálnia.
Ennek némileg ellentmond, hogy megválasztása után hangsúlyozta, csak egyetlen ciklusra vállalja az államfői tisztséget. Arra, hogy az ilyen fogadkozásokat fenntartásokkal kezeljük, bölcsességek sora (evés közben jön meg az étvágy, aki egyszer belekóstol a mézes bödönbe…) figyelmeztet, mint ahogy arra is, hogy „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” – változnak az idők, és velük együtt mi is.
A realitások talaján téblábolva jobb, ha belátjuk: bizakodni ugyan bizakodhatunk abban, hogy majd a jóindulatú népszolgák megoldják minden gondunkat, bajunkat, viszont el kellene kezdeni a „Magad uram…” módján cselekedni, míg egyáltalán van idő.
