Nincs két egyforma ember, ki ebben, ki abban tűnik ki a többi közül: vannak, akik szépen énekelnek, vannak, akik hangszereket szólaltatnak meg csodálatosan, és olyanok is vannak, akik verset írnak, mondhatjuk, rímet faragnak.
A balazséri Varga Erzsébet egészen kisgyermek kora óta írogat, mint mondta, érdekesen indult ez a szép hobbi.
– Februárban töltöttem be a hetvenet, de még tisztán emlékszem a gyermekkoromra. Szegények voltunk, de ezt mi, gyerekek nem éreztük, hiszen mindenki egyforma volt, egyik gyerek sem öltözte túl a másikat. Hétéves koromtól tizenkét éves koromig libapásztorkodtam, sokszor tíznél is többen összegyűltünk a mezőn, ki libára, ki disznóra, ki tehénre vigyázott.
Közben persze játszottunk, a Vérkében fürödtünk, horgásztunk, békákat fogtunk, de pár kopijkáért cserébe a facsemete kapálását is ránk bízták az erdőszélen.
Tizenkét éves koromtól a kertészetbe jártam dolgozni.
Erzsike néninek két öccse született, nővérükként sokszor felügyelte őket, itt jön a képbe a verselés.
– Nagyapám szépen klarinétozott, engem is megtanított furulyázni, sokszor játszottam a kistestvéreimnek, és közben meséltem. Az idősebb öcsém 3-4 éves lehetett, amikor többször rám bízták a pesztrálását. Amikor csintalankodott vagy nyafogott, kitalált történetet meséltem neki, ami, mire magam is észrevettem, rímelt, mint egy vers. Az iskolában az ötödik osztályban Sütő Béla tanár úr nagyon jól tanította a magyar nyelvet és irodalmat, sokat segített nekem, biztatott.
Eleinte még neki se mertem megmutatni a verseimet, viszont a szép szavalataimért, szorgalmamért a tanév végén mindig szép kötetekkel jutalmaztak.
Őrá mind a mai napig szeretettel és tisztelettel emlékszem.
– Hogy alakult tovább az élete?
– Huszonegy évesen mentem férjhez, a házasságunkból két fiunk született, hála Istennek családjukkal együtt mindketten Balazséron élnek. Ez nagyon nagy öröm, hiszen az unokákat is gyakorta látjuk. Két lány és három fiúunokánk van.
A legidősebb lányunokánk terhes, úgyhogy nemsokára dédnagymama leszek.
Régebben, amíg még kisebbek voltak, rengeteget játszottam velük, megesett, hogy mind az öten velem voltak. Mára ők is felnőttek, már a legkisebb is 13 éves, ezért kevesebb időt töltenek velem. Mindőjüknek megvan a saját élete, a saját útjukat járják, de ez az élet rendje. Én igyekszem elfoglalni magam, otthon mindig van mit csinálni. Ha van egy kis szabad időm, eljárok a nyugdíjas klubba vagy papírra vetem a gondolataimat.
– Tehát a mai napig ír verseket?
– Igen, de csak akkor, ha éppen ihletet kapok. A régi, gyerekkori írásaimat már sok évvel ezelőtt megsemmisítettem, a tinédzserkori versekből sem sok maradt.
Míg régen a kamaszkori sérelmeimet írtam le, most már néha a politika is beleszövődik egy-egy költeménybe, vannak ’56-ról szóló írásaim is, de többnyire vicces, megmosolyogtató rímeket faragok.
A végén csak egy sztorit mesélnék. Úgy körülbelül négy évvel ezelőtt, amikor a piacon egy fiatalember rengeteg tyúktojást árult, negyedikként álltam nála a sorban tojásért, s miközben vártam, a következő gondolatok jutottak az eszembe: A tojásárus rapje! Tömeg a piacon, tojás az asztalon, egészen nagy halom, eladni akarom. A felhő gomolyog, az árus mosolyog, nem záp a tojásom, melegen ajánlom… Persze ezek a sorok a gondolataimban maradtak…
Hegedűs Csilla
