Ukrajnában a törvény szerint minden olyan személy, aki Ukrajna fegyveres erőiben szolgál és a harctéren sérül meg, kártérítésre számíthat. Különösen akkor, ha a sérülése rokkantságot okoz. Az Ukrán Miniszteri Kabinet határozatai szerint a katona három különböző formában jogosult anyagi támogatásra az államtól. Az első lehetőség a katonai illetmény, a második az egyszeri juttatás, a harmadik pedig a kiegészítő kifizetések. Míg az első lehetőség egyértelmű (az illető addig kap pénzt, amíg tart a rehabilitációja), a másik két támogatási forma összege több részlettől függ. A rehabilitációs időszakra elvileg 100 ezer hrivnya támogatás illeti meg a súlyosan sérült katonát, ha megrokkant. A 3. kategóriájú fogyatékos 757 ezer, a 2. kategóriájú 908 400, az 1. kategóriájú 1 211 200 hrivnyára jogosult. Azok a katonák, akik sérülés miatt részben vesztették el munkaképességüket, de nem kaptak rokkant státuszt, 70 létminimumot kaphatnak, ami jelenleg 211 960 hrivnya. A rokkantnyugdíj össze szintén változó és sok mindentől függ, de nem nem lehet kevesebb, mint 15 347 hrivnya az 1., 12 396 hrivnya a 2. és 8500 hrivnya a 3. kategória esetén.
Ez áll a papíron. Arról azonban vajmi keveset írnak, milyen keményen meg kell küzdeniük a jogosultaknak ezekért a támogatásokért. Dante poklát kell megjárniuk azoknak a fronton megsérült ukrán katonáknak, akik meg akarják kapni a törvény által garantált kifizetéseket és egyéb szociális garanciákat. Ezt Artem Hekaljuk háborús veterán állítja. A Manguszt különleges alakulat szanitéce a Telegraphnak adott interjújában osztotta meg kálváriája részleteit. Szavaiból az derül ki, hogy rendkívül bonyolult és egyben megalázó bürokratikus folyamaton kell keresztülmenni ahhoz, hogy a jogosult hozzájusson a kifizetésekhez.
„Minden egyes szakasz külön megpróbáltatás, amit csak akkor tudsz meg, amikor belekezdesz ebbe a kanosszajárásba. És minél súlyosabb a sérülésed, annál nehezebb tortúrát kell kiállnod” – mondja a katona. A rokkantnyugdíj intézése külön történet volt számára. Legalább tízszer kereste fel a Nyugdíjalapot, és mivel kerekesszékben ül, minden egyes út kihívássá vált számára. A légiriadó idején például nem működött a lift az épületben, az iroda pedig az ötödik emeleten volt, ami komoly akadályt jelentett számára, mivel 1. kategóriájú rokkant. Ahhoz, hogy megkapja a nyugdíjpótlékot, rengeteg papírt kellett kitöltenie, annak ellenére, hogy az ország ígéretet tett a hadsereg támogatására. „Számtalan űrlapot kellett kitöltenem, hogy megkapjam ezt a szerencsétlen 300-400 hrivnya pótlékot, hisz az ország állítólag szociális garanciákat ígért nekünk, katonáknak. Ehelyett azonban iránytaxival kell átutaznom a városon minden egyes alkalommal, ahol minden utas elégedetlenkedik, hogy sok helyet foglal a kerekesszékem. Az iránytaxisok többsége meg sem áll nekem, egyszerűen tovább hajt. Ha mégis megáll, akkor úgy tesz, mintha hatalmas szívességet tenne” – mondta el a veterán.
Ráadásul a katonák nem a kormányhivataloktól, tehát az illetékesektől, hanem olyan bajtársaiktól értesülnek a jogaikról és a lehetséges kifizetésekről, akik maguk is átmentek már ezen a „pokoli” folyamaton.
Hekaljuk meggyőződése, hogy a veteránokat nem a háború után, hanem most kell támogatni. „Én most akarok élni, nem pedig „később”, és nem akarok alamizsnára várni” – nyomatékosította. Véleménye szerint a támogatásnak nem egyszerinek, hanem állandónak kell lennie. Neki például szüksége van egy ortézisre (orvosi segédeszköz), aminek beszerzésére külön kérvényt kellett benyújtania a városi tanácshoz, önerőből nem tudta volna megoldani. Ugyanez vonatkozik a kezeléshez szükséges injekciókra is – egy kúra 50 000 hrivnyába kerül, amit ugyancsak magának kell előteremtenie, mivel a nyugdíja nem elég rá. Az epilepszia gyógyszereit a nővére segítségével vásárolja meg, és bár a rehabilitáció ingyenes, a kezelésekre az utazást ki kell fizetnie. „Az államnak már ma kellene gondoskodnia a veteránokról. De egyelőre csak beszélnek róla…” – rója fel az élete végéig különleges ellátásra szoruló férfi.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
