Aki élt az elmúlt – átkosnak kikiáltott, de egyre inkább nosztalgiával emlegetett – rendszerben, annak talán ismerősen csenghet a szocializmus egyik ordas-kamu jelszava, miszerint az említett társadalmi berendezkedés legnagyobb értéke az ember. Nos, erről közelebbit talán a Közép-Ázsiába kitelepített krími tatárok, vagy a Nazino sziget kannibállá vált deportáltjai tudnának mesélni, de sokkal elszomorítóbb, hogy „Szabadukraina” számára is kb. annyit ér az ember, mint a moszkovita struktúrának. Hogy mire alapozom mindezt? Nem a fogyó népességre és a katasztrofális betegellátásra, hanem úgy alapból arra, ahogy az emberi élethez hozzááll a kormányzat. Talán még emlékszik ugyanis a kedves olvasó a rahói buszon elhunyt csecsemőre? Nesze neked mentő és sürgősségi ellátás!
Bezzeg pár napja azt olvasom az egyik hírportálon, hogy Magyarországon, az M7-es autópályán egy szülő nőt szállító civil gépjárműnek rendőrségi felvezetést adott az autópálya-rendőrség. Elképzeltem a szitut, amint a vajúdó kismamát szállító kocsit vijjogó szirénával, kormányfőknek járó módon vezeti a kórházig az autópálya „interceptora”, miközben a rendőrségi adat-sávon értesítik az illetékes kórházat, hogy hozunk egy jövendő „kismagyart”. Bezzeg felénk más a módi. Élénken emlékszem, mikor Irén néném – Isten nyugtassa – pár éve eltörte az alkarját. Egy hetedik X-et betöltött öregasszonynál a nyílt csonttörés nem egy egyszerű dolog, hát a veje nem sokat totojázott. Irén mamát kocsiba vágta, aztán nyomta a gázpedált. Tette ezt Tiszaújlakig, ahol az éber DAI-milicisták – akkor még ők járták és nem nemzeti polícia – meg nem állították és tekintet nélkül a hátsó ülésen nyöszörgő, vérző karú öregasszonyra, jól megbírságolták egy 10-15 perces eljárás keretében.
Most persze mindenki mondhatja, hogy bezzeg azok még milicisták voltak és nem policájok! A baj csak az, hogy a lopuhovói anyukának is buszra kellett ülnie beteg gyermekével… Hiába no, a hibrid Toyoták nem betegszállító járművek. Azok mára a közbizalmatlanság és közrendetlenség jelképeivé váltak.
