„Hol vagy István király?
Téged magyar kíván”
A magyarok első (szent) királyának ezredéve volt egy álma, és a föld hazává, a nép nemzetté nemesült. Ennek a műnek a megalkotása időt és teret kívánt, ám miután megvalósult, időtlenné és végtelenné vált.
Ezért van az, hogy az évszázadok alatt tatár, török, labanc, szovjet (s ki tudná felsorolni, hogy még hány „szerzett ellen, vesztett rokon átka” hullt ránk…) tiporta, orozta el, s „Hányszor támadt tennfiad / Szép hazám kebledre”, mégis felragyog a „magyarok tündöklő csillaga”.
Hiszen beborította a haza fiainak vére a hon földjét Muhinál és Mohácsnál, letörött a zászló a nagymajtényi síkon, és veszni látszott a szabadság Világosnál. Az álom mégis erősebbnek bizonyult a gyilkos akaratnál. Mert az alkotó látomás nemzedékről nemzedékre szállt, s teremtett új áldozatvállalókat, hitben szilárdakat, akik újra és újra a remény magasába emelték a trikolort.
Van-e ma álmot őrző lélek, létezik-, hat-e a Szent István-i akarat?
A mindennapok kalodájában, a „fortélyos félelem” csapdájában, a jövőtlenség homályában könnyen elenyész a legmagasztosabb gondolat is. Vagy meg sem születik, mert a jogainkat keresztre feszítő törvényekbe kódolt hiábavalóság, az alattomban sugallt sorstalanság elissza szemünkből a fényt, görcsbe rántja a szívet, megbénítja az agyat.
És mégis…
Újra és újra…
Még akkor is, ha minden csatlósát ellenünk uszítja Tartalosz, álmodnunk kell, biztos jelent és méltó jövőt. Értéket teremteni még akkor is, ha bizonyosan eltiporják. Vállalni eleink hazahitét, nemzettudatát úgy is, hogy páriákká leszünk e ránk omló ólomég alatt.
Van remény és bizonyosság, s így él, hat, visz tovább a szent király víziója.
Szent Istvánnak volt egy álma. Amit ha tovább álmodunk, a földből lett haza, a nemzetté nemesült nép tovább halad az időtlenség és a végtelenség emberlelkű, mégis szellemlényegű síkján.
