Fiatalos, szeret tanulni és tanítani, imádja a táncot, kézimunkát, régen elfeledett népi játékokra tanítja a gyerekeket. Maga sem rest, részt vesz mesterképzéseken, tudását igyekszik megosztani a tanítványaival. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kristofóri Gyöngyi, a Técsői Hollósy Simon Középiskola alsó osztályos tanítója, a Nereszen néptánccsoport vezetője.
– A legtöbb kislány már gyermekkorában tanító, óvó,vagy doktor néni szeretne lenni, ez önnél is így volt?
– Nem egészen, én egy „tévedés” miatt lettem tanítónő. Gyermekkoromban nagyon bántott, hogy a szüleimnek húsvétkor és karácsonykor is dolgozniuk kellett, nem tölthették velem az ünnepet. Aztán – talán hetedikes lehettem – osztályhiány miatt egy másik teremben kellett megtartani az órát, ahol nem jutott mindenkinek hely. A tanárnőnk azt mondta, mellé ülhetünk az asztalhoz, de csak az jöjjön, aki tanító szeretne lenni. Akkor villant belém a felismerés, hogy ez az, ami nekem kell! Hiszen a pedagógusoknak rengeteg szabad idejük van, az ünnepeket otthon töltik, és az egész nyaruk szabad. Azóta persze kiderült, milyen hatalmasat tévedtem, de az akkori hetedikes kislány ezzel a tudattal ült le nagyon határozottan a tanárnő mellé. Arra nem is gondoltam, milyen hamar valóra válik az elhatározásom. Egy évvel később, nyolcadik után, nyaralás közben derült ki, hogy a munkácsi pedagógusképzőbe magyarul is lehet felvételizni. A szüleimmel úgy döntöttünk, belevágok. A felvételim jól sikerült, nagyon jó felkészítő tanáraim voltak. Nagyon sokat tanultam, hogy jó eredményeim legyenek. Édesanyám mindig mondta, úgy fognak megítélni a továbbiakban, ahogyan megismernek, én pedig igyekeztem, hogy ne legyenek rólam rossz véleménnyel. A sok tanulás, éjszakázás, kialvatlanság talán legyengítette az immunrendszeremet, megbetegedtem és agyvérzést kaptam. Ez igen nehéz korszaka volt az életemnek, de túléltem, és a pedagógusképzőt is sikeresen befejeztem.
– És ezzel teljesült is a vágya.
– Nem egészen. Sajnos nem tudtam rögtön a szakmámban elhelyezkedni, az akkori pionírklubban kaptam állást. Az volt a dolgom, hogy ellenőrizzem, hogyan folyik az iskolákban a politikai nevelés, nyaranta pedig a pionírtáborokban voltam nevelő. Aztán végre el tudtam helyezkedni a técsői magyar iskolában, eleinte napközis tanárként, majd kaptam osztályt is. Tíz évig dolgoztam váltakozva hol alsós, hol napközis pedagógusként, s majd, miután egy kollégám Magyarországra költözött, kaptam állandó helyet, s már 28 éve ott dolgozom.
– Hogyan kezdődött a vonzódása a tánchoz?
– Ez is régi keletű, még a gyermekkoromban kezdődött. Akkoriban mindenki járt valamilyen szakkörre, ki rajzra, ki sakkozott. Én szerettem táncolni, szerepelni, hát táncra írattak be a szüleim már másodikos koromban. 6 évig jártam oda, közben sikeresen befejeztem a zeneiskolát is. A tudatos néptánc iránti szeretetemet, azt hiszem, a Pál családnak köszönhetem, akik meghívtak az első ének-, zene-, és néptánctáborba, Tiszapéterfalvára, ahova azóta is minden évben ellátogatok, még egyszer sem hagytam ki. Ott rengeteget tanultam. Nem sokkal a táborból való hazatérésem után fel kellett készítenem az alsósokat valamilyen ünnepségre. A gyerekek nagyon élvezték a dolgot, na és persze én is. Akkor gondoltam, jó lenne alapítani egy tánccsoportot, ahol átadhatom a már megszerzett tudásomat a gyerekeknek, hiszen az csak akkor ér valamit, ha van aki folytassa. Így alakult a Nereszen néptánccsoport.
– Nem sok a Nereszen és a tanári állás együtt?
– Talán sok, de mind kettőt szeretem csinálni, s amit szívesen tesz az ember, arra mindig kerít időt.
– Kap támogatást a munkájához, s ha igen, kitől?
– Igen, most hogy több pályázati lehetőség van, azt kihasználva több anyagi segítségre tehetünk szert. A Bethlen Gábor Alapnál pályáztunk a „Mini miss” keretén belül, amit meg is nyertünk. Így tettünk szert a fellépő népviseleti ruhákra és egy magnóra is. A ferences misszió támogatásából szintén népviseleti fellépő öltözetet varrattunk. Idén pályázati lehetőségünk nyílt a Csoóri Sándor Alapnál. Itt a Kárpátalján működő néptánccsoportok pályázhattak, amit meg is nyertünk. Segítségünkre van a Hagyományok Háza kárpátaljai hálózata, amely táncpedagógusokat biztosít, ők akik havonta kétszer jönnek, s különböző tájegységi táncokat tanítanak, jelenleg a somogyi táncok kerültek sorra. Nagyon hálásak vagyunk a lehetőségért és minden fajta segítségért. A férjem is sokat segít, vele oldjuk meg a táncosok szállítását, és a mindenes szerepe is neki jut ilyenkor. És az is pozitívum, hogy rendszeresen részt vehetek a Pál István Szalona által szervezett mesterképzéseken.
– Milyen egy jó tanító?
– Olyan ember, aki szereti a munkáját, és azokat is, akikkel dolgozik. minden gyerekben, még a legcsintalanabban is megtalálja az értéket és továbbfejleszti azt.
– Hogyan találja meg a gyerekek szívéhez vezető utat?
– Azt hiszem azzal, hogy meghallgatom őket, sokat mosolygok rájuk. A mai zaklatott időkben otthon is gondterheltebb a légkör, kevesebb idő jut a beszélgetésekre a szülők részéről, pedig megvan rá az igény. A gyermeki léleknek jót tesz, ha fontosnak érzi magát.
– Az én időmben inkább a lányok jelentkeztek táncra, fiúk csak nagyon kevesen. Most mi a helyzet?
– Ugyanaz, lányokból túljelentkezés van. A fiúkat rá kell beszélni a táncra, de ha már benne vannak, gyakran kiderül, hogy mégiscsak szeretik csinálni.
– Mondjon néhány szót a családjáról.
– Mára már csak a férjemmel élünk a családi házunkban. A lányunk családot alapított és kirepült a fészekből. Van egy kétéves tündéri unokánk, aki elfelejtet velünk minden fáradtságot. Mindnyájunk szeme fénye. Hála Istennek a szüleim is élnek és még mindig aktívak. Összetartó család vagyunk, mindig számíthatunk egymás segítségére, bármiről legyen is szó.
– Van hobbija?
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám egyben a hobbim is, egyik nagy kedvencem a gyöngyfűzés, amit különböző hagyományőrző táborokban tanítok is. Nagyon szeretem a virágokat, van belőlük legalább nyolcvan cserép.
– Mi az, amit még feltétlenül meg szeretne tenni?
– Egyik vágyam, hogy legyen egy külön helyiség, ahol táncolhatunk. A másik pedig, hogy végre Técsőn is legyen rendszeresen táncház, amin a felnőttek is részt vennének. Másrészt pedig a fiatalok is közelebb kerülhetnének a gyökereikhez, megismernék apáik, nagyapáik népszokásait, kultúráját.
Bökényi Magdolna
