A kelet-ukrajnai frontvonalon hétfőn olyan történt, ami nagyon ritka: elhallgattak a fegyverek, mindkét fél maradéktalanul betartotta az évek óta érvényben lévő tűzszüneti megállapodást. Persze másnap már megint ropogtak az ágyúk, ukrán katonák sebesültek meg. Nem tartott sokáig a békés időszak, a feleknek valószínűleg nem érdeke a fegyvernyugvás.
A konfliktus kitörésekor és az azt követő egy-két évben a társasági beszélgetések állandó témája volt, hogy mikor ér véget a vérengzés, mikor lesz újra béke Ukrajnában. Négy év, több ezer civil- és katonaáldozat, több tízezer sebesült, valamint kétmilliót meghaladó menekült ellenére egyre ritkábban vetődik fel a békés rendezés a gondolata. A hasonló konfliktusokból – a dél-oszét, az abház és a Dnyeszter-melléki – és a szembenálló felek kommunikációjából kiindulva ez odébb van. Így egyre jobban beég az ember agyába, a végtelenített viszály gondolata. Rákényszerültünk arra, hogy együtt éljünk – bár hivatalosan nem nevezik annak – a keleti háborúval. Több ezer kilométerről, mondjuk Kárpátaljáról nézve még elviselhető, a frontvonal mentén lakók viszont másképp láthatják ezt.
A napokban hallottam egy nagyon ide illő elméletet. Akármi legyen a különbség a konfliktusban részt vevő két fél között, egy dologban biztos megegyeznek: egymás elfogult észlelésében és értelmezésében. Urie Bronfenbrenner nevezte el a kölcsönös téves észleléseket tükörkép-gondolkodásnak. Az oroszul is beszélő pszichológus először 1961-ben, egy Szovjetunióban tett utazásán észlelte ezt a jelenséget. Hétköznapi emberekkel beszélgetve azt tapasztalta, hogy a szovjet polgárokban ugyanolyan szélsőségesen negatív kép él az Egyesült Államokról, mint amilyen az amerikaiakban a Szovjetunióról. Hasonlóra már volt példa a Közel-Keleten és az arab világban, ahol egy-egy konfliktus kitörése után egymásra mutogattak a felek. Torzult észlelést figyeltek meg a volt Jugoszláviában lezajlott összevsapás során is. Ez a kölcsönös elfogultság, tükörkép-gondolkodás figyelhető meg Kijev és a szakadár területek között.
Az első gyászjelentések és harctéri riportok sokkolóan hatottak. A első kárpátaljai áldozat híre – aki ráadásul a magyar nemzetiségű Popovics Roland volt – leforrázta a közvéleményt, igazából ekkor kezdtük felfogni, mi zajlik az ország keleti felében. Nem sokkal az első után következett a második, a harmadik halálhír, s mára már a hetvenet is meghaladta az áldozatok száma. Az elején nagy feltűnést keltetettek, ám az idő előrehaladtával folyamatosan csökkent a hírértéke a gyászjelentéseknek. Kegyetlen, de ez a valóság. Megtanultunk ezekkel együtt élni, elfogadtuk az egyébként elfogadhatatlant.
