Új év, új remények, mondogatjuk bőszen ilyenkor. Itt, Ukrajnában sokszor csak a reménykedés marad az emberfiának, aztán egy újabb esztendő elteltével már annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán vagyunk még. Tavaly ilyentájt is úgy veselkedtünk neki az előttünk álló esztendőnek, hogy az elnökválasztás és a parlamenti választások után hátha jobbra fordul minden. Nos, az országnak valóban új elnöke van, a törvényhozás is kicserélődött, ám a remélt fordulat elmaradt. Sőt, ha azt vesszük, hogy Kijevben az oktatási törvényt „megerősítették” egy drasztikus nyelvtörvénnyel, s elveszítettük azt az egy parlamenti mandátumunkat is, akkor nemhogy előrelépésről, sokkal inkább újabb pofonokról beszélhetünk.
Aminek tiszta szívből örülhetünk, s ami reményt ad a nehéz folytatáshoz, az az, hogy az anyaország 2019-ben is folytatta azt a pótolhatatlan segítségnyújtást, ami a kárpátaljai magyarság fennmaradásához egyszerűen nélkülözhetetlen. A nehéz idők ellenére a Budapest támogatásával továbbra is működő, sőt, fejlődő és gyarapodó intézményi hálózatunk reményt és erőt kell hogy kölcsönözzön 2020-ra is. Az anyaországi vezetés ennél sokkal többet már aligha tud tenni, ideje nekünk is mozgósítani erőtartalékainkat, feltenni magunknak a kérdést: vajon mi mindent megtettünk az előrelépés érdekében, jól sáfárkodtunk azzal, amit kaptunk, amink van?
A kárpátaljai magyar közösség jövője szempontjából sorsdöntő év lehet az idei. Nem túlzó azt állítani, hogy a 2020 októberére kitűzött helyhatósági választásunkon a jövőnk, a megmaradásunk a tét. S bizony, hacsak a 2019-es parlamenti választások magyar eredményeiből, s a karácsony előestéjén rendezett kistérségi választások bennünket érintő tanúságaiból indulunk ki, akkor azt látjuk, iszonyatos mennyiségű verejtékre és nem kevés „újratervezésre” lesz szükség, hogy megőrizzük a kellő politikai súlyunkat. Mert bizony az ukrán politikai szereplők a nyári parlamenti választásokon leadott harmincegynéhány ezer magyar voksból azt látják, már nem olyan számottevő az erőnk, mint korábban volt, és ne legyen kételyünk afelől, ezt megpróbálják maximálisan a saját javukra fordítani.
Ki kell mondanunk, csak azért, mert valaki a magyar szervezetek támogatását bírja, az nem jelent borítékolható sikert a választásokon. A tavaly nyári voksolások ezt világosan megmutatták, amit a mezőkaszonyi és a homoki történések csak megerősítenek.
Talán épp jókor jöttek e figyelmeztető jelek. Hajlamosak vagyunk a külső tényezőkre fogni a szóban forgó (le)szerepléseket. Ám itt többről van szó. Őszig még van idő feltárni a valódi okokat, a hiányosságokat, hogy javítani lehessen azon, ami elromlott. Mert ne legyünk álszentek, valami nem úgy működik, mint korábban. Mindent nem lehet arra fogni, hogy fogyunk, egyre kevesebben vagyunk, hogy elbizonytalanítanak az ukrán hatóságok erődemonstrációi. Az eredményekből kiviláglik, már nem olyan meggyőző és egyértelmű a kárpátaljai magyar politikai szervezetek hívó szava, mint akár az előző önkormányzati választások idején volt. Talán közelebb kellene menni az emberekhez, talán másmilyen, megújuló kommunikációra volna szükség, talán az őszintébb és méltányosabb magyar–magyar párbeszéd hiányzik. Talán…
