Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még tavaly október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.
Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.
Harmadik hónapja tartó exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Legutóbb Balogh Csaba számolt be a szép emlékeiről. Most az életéből közel három évtizedet a KISZó-nak áldozott ex-kollégánk következik. Kökényesi Zsuzsa a fordítói osztály oszlopos tagja volt 1976-tól egészen az ezredfordulóig. Íme az ő vallomása:
Az emlékek nem fakulnak
Nagyon régen ragadtam tollat, hogy írásba öntsem gondolataimat, de amikor a Kárpáti Igaz Szótól felkérés érkezett az újságnál, nevezetesen a fordítói rovatnál ledolgozott 27 év emlékeinek megfogalmazására, nem tudtam elutasító választ adni. Hiszen ennyi esztendő hosszú idő, amely – bevallom–, meghatározó volt sorsom, sőt családom életének alakulásában, és most is nosztalgiával tekintek vissza életemnek erre a szakaszára.
Egyszóval 1976 elején kerültem a Korzó és a Duhnovics utca sarkán levő épületben lakó magyar szerkesztőséghez, pontosabban az Ödi bácsi, azaz Jendrék Ödön(†) vezette fordítói rovathoz. A TASZSZ-tól és a RATAU-tól, a megyei tanácstól, pártbizottságtól kapott különböző témájú hivatalos és egyéb anyagokat ültettük át magyar nyelvre. A fő „attrakciókat” azonban a vezérek pártkongresszusokon elhangzó előadói beszédeinek fordításai jelentették. Nagy hajtás volt ilyenkor, olyannyira, hogy az újságírók kénytelenek voltak bekapcsolódni a kéziratok ellenőrzésébe, szerkesztésébe.
A mi délutáni munkaidőnk pedig rendszerint jóval éjfél utánra nyúlt,
vártuk és fordítottuk a szöveghez érkező módosításokat, a javítások javításait, és persze azt, hogy egy-egy bekezdés végére odakerülhessen a „Taps”, a „Hosszan tartó taps”, „A jelenlevők felállva tapsoltak” kifejezések. Az idő agyonütése végett ilyenkor be-bejött hozzánk Zékány Miklós(†) tördelőszerkesztő is, és előkerült a sakktábla, de anekdoták, viccek is a terítéken szerepeltek, vagy éppen lottószelvényeket töltöttünk ki közösen, egyszer még nyertünk is valami 10 rubelt.
Egyébként a hétköznapokon meg volt szabva az adott lapszámba kerülő fordítások terjedelme, ám ha tördelésnél véletlenül „lyuk” támadt, azt legtöbbször mi foltoztuk be.
Itt említem meg, hogy igen szoros volt a kapcsolatunk a gépírónőkkel, nélkülük ugyanis létezni sem tudtunk volna, hiszen nekik diktáltunk – no ne gondoljon senki rosszra –, mert csak a feladatunkat teljesítettük. Akárcsak ők, mi is délelőtti és délutáni műszakban dolgoztunk, általában ketten-ketten. Ez a munkarend nekünk, nőknek, nagyon jól jött abból a szempontból, hogy otthoni teendőinket kényelmesebben, nyugodtabban tudtuk végezni.
A rovat munkatársainak létszáma hol gyarapodott, hol megcsappant, ki előbb, ki utóbb önszántából vált meg a szerkesztőségtől, sőt vannak, akiket sajnos fiatalon szólítottak magukhoz az égiek.
Árokháthy Zsuzsa, Borbély Edit, Guthy Éva†, Illényi Éva, Mády Zsuzsa, Ortutay Péter, Pálfy Juli, Tárczy Andor, Tóth Éva† voltak a közvetlen kollégáim. A „mag” sokáig változatlan volt, összecsiszolódott, baráti társasággá alakultunk, örültünk egymás sikereinek, és együtt bánkódtunk, ha véletlenül elírások, „ferdítések” csúsztak be. A kiemelkedően jó fordítások pontokat értek, és
a legtöbb pontot szerző kolléga fényképe egy-egy hónap végén felkerült a Dicsérettáblára.
No de ez amolyan kulisszatitok.
Az idő múlásával a szerkesztőség átköltözött a Gagarin utcára, és rovatunk is kapott újságírói feladatokat (persze soha nem volt nekünk sem megtiltva a cikkírás, s akinek voltak ilyen ambíciói, élt is a lehetőséggel), illetve tematikus oldalak elkészítését bízták ránk. Ilyenek voltak például a gyerekeknek, fiataloknak, nőknek szánt összeállítások, a tudományos vonatkozású sorozatok, a privatizáció megvilágítása, a jogi tanácsadás. Kíváncsi lennék, hányan kaptak osztalékot azok az emberek, akik részvényeket vásároltak a magánosítás alá került cégektől. Ezt már sohasem tudom meg.
Azt viszont tudom, hogy nemcsak munkából állt a szerkesztőségi élet.
A lap énekkarával, szavalókórusával, kisegyüttesével jártuk a megye falvait, mai szóhasználattal élve tájoltunk, ami még jobban összekovácsolta a társaságot.
Emellett nagyszerű Mikulás-napi gyerekünnepségekre, szilveszteri mulatságokra, születésnapi összejövetelekre került sor. Arról nem is beszélve, hogy el-elrándultunk Magyarországra, többek között a testvérlaphoz, a Kelet-Magyarországhoz, valamint Budapestre, a Hortobágyra, sőt jártunk Lengyelországban és Romániában is. Az emlékeim nem fakultak meg, kellemes érzéssel idézem vissza a régi szép időket, akár kisregényt is lehetne írni a szerkesztőség múltjáról, egybekapcsolva a jelenével.
Végezetül még annyit, hogy a fordítói rovat, mint olyan, a 2000-es évek elején megszűnt, miután módosult az újság profilja. 2003. április elsején, nem áprilisi tréfának szánva, elköszöntem a szerkesztőségtől, a sors akaratából az anyaországban telepedtem le. Mindazonáltal öröm tölt el ma is, hogy egy nagyszerű kollektívának lehettem a tagja.
Minden tiszteletem azoké, akik nem fordítottak hátat a Kárpáti Igaz Szónak, akik maradtak és éltetik tovább a lapot a fiatalokkal együtt. Tulajdonképpen nekik köszönhető, hogy az újság immáron fennállásának centenáriumára készül. Színvonalas cikkeket és kitartást kívánok a lap jelenlegi és jövőbeni munkatársainak.
Kökényesi Zsuzsanna
(Debrecen)
