Gazdasági és társadalmi helyzet Trianon előtt.
Az 1914-ben kirobbant világégésben a Központi Hatalmak vereséget szenvedtek az Antanttal szemben, aminek következményeképp felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia. Így Magyarország sorsa és a miénk is eldőlt a párizsi békekonferenciákon.
A magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at, a trianoni békediktátum 100. évfordulóját. A centenárium kapcsán igyekszünk több szempontból elemezni és körbejárni a témát. Ezúttal Suslik Ádám vázolja a mai Kárpátalja területének helyzetét gazdasági és hadtörténeti szempontból. A beregszászi fiatalember tíz éve él Magyarországon, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa.
– Mi tartozik a kutatási területéhez?
– A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán végeztem, 2010-ben jöttem Budapestre. 2012-ben kezdtem el a PhD-képzést a Károli Gáspár Református Egyetemen Történelemtudományi Doktori Iskolájában. ‘15-ben abszolváltam, két évre rá megvédtem a doktori disszertációmat. Az én szakterületem az első világháború. A disszertációmban az Ung és Bereg vármegyébe való orosz betörésekkel, a régió hadműveleti területének jellegével foglalkoztam, valamint a kor gazdasági-társadalmi-egyházi helyzetét vizsgáltam. Kutatásomat igyekszem bővíteni, de legszívesebben a hadtörténeti vonalon maradok. Jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában dolgozom. Az 1945 előtti kormányszervek főosztályán vagyok levéltáros. Az én referenciám a bel- és pénzügyminisztériumi iratok, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratanyagánál pedig helyettes referens vagyok. Bárkinek szívesen segítünk, aki az 1867-1945 közötti korszakot kutatja. Rengeteg kárpátaljai vonatkozású anyagunk van, többségében 1918-ig, de még a negyvenes évekből is.
– Tehát ha jól értem, hadtörténeti és gazdasági oldalról közelítette meg ezt az időszakot. Milyen történelmi adalékokkal szolgál a kutatása?
– Elsősorban az első világháború a szakterületem, de az utóbbi időben az 1918 utáni időszakot is kutatom, érdekel, hogy azok az emberek, akik hazajöttek a frontról, mihez kezdtek, hogyan alakult át a haderő, miként zajlottak az ukrán betörések vagy egyszerűen maga az élet. 1914-1916 között a négy történelmi vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – jelentős része hadműveleti terület volt, így a történelmi Magyarország területén egyedüli módon harctevékenységek folytak.
Kárpátalja mindig is periféria volt, amelynek védelmét nem sikerült megoldani.
Csupán később jöttek rá, ez a vidék mennyire fontos geopolitikai szempontból. A háború előtt négy gyalogezred állomásozott a mai Kárpátalja területén. Munkács katonavárosként funkcionált, a legismertebb ezred, amely a városban állomásozott a munkácsi császári és királyi 65. gyalogezred, vagyis a „Ludwig” bakák. Kiemelkedő jelentőségű, hogy még honvédkórház is üzemelt Munkácson, ami azért érdekes, mert az egész Monarchiába összesen hat működött a háború előtt, ebből pedig egy pont a Latorca-parti városban. A háború idején már hat kórház épült itt, Ungváron pedig három, de több lábadozó és rehabilitációs központot is felhúztak a vidéken, például Szolyván, Máramarosszigeten. Kevesen tudják, hogy a beregszászi főiskola épületében is betegeket láttak el akkoriban.
– Hogyan érintette a lakosságot a hadviselés?
– A háború kitörése előtt és alatt, ha mód volt rá, akkor a ruszinokat Bosznia-Hercegovinába vezényelték. Azért tettek így, mert az 1913-as skizmaperek következtében a vezetők attól tartottak, hogy az ortodox vallásra áttért, jelentős számú hegyvidéki lakos a harcok során átáll az oroszok oldalára. Az orosz frontra inkább a magyarokat, szlovákokat, németeket küldték. Az akkori népszámlálási adatok szerint a négy vármegyében mintegy 910 ezer ember élt. Az, hogy közülük hányan haltak meg konkrétan a háborúban, nem bizonyított. Katonákra vonatkozó adatokkal is csak megközelítőleg rendelkezünk, két, akkoriban a Cs. és Kir. Hadügyminisztériumban dolgozó személy (Bodart Gaston és Wilhelm Winkler) veszteségi listájának köszönhetően, akik a következőkről számoltak be:
Ung vármegyében 1700-an, Bereg vármegyében 2800-an, Ugocsa vármegyében 1100-an, Máramarosban, ahol a legtöbb civil is élt, 4600-an vesztek oda.
Nagyjából tízezer halottat tartanak nyilván, de ennél jóval többen lehettek, főleg ha beleszámítjuk a sebesülteket, a hadirokkantakat és a hadifoglyokat is.
– A háború után, a román és cseh megszállások, ukrán betörések idején akadtak-e katonák, akik ellenállhattak?
– Amikor a Központi Hatalmak 1918-ban megkötötték Oroszországgal a breszt-litovszki békét, a kölcsönös fogolycsere révén elkezdték hazaküldeni a katonákat. A veteránokat arra bátorították, hogy térjenek haza a szülőföldjükre, hiszen sem a személyi szabadságuk, sem pedig a vagyonuk nincs veszélyben. Ezt azért mondták, mert otthon akarták tudni őket, hogy legyen, aki megvédi a területet, ha még összetűzésre kerül sor. Viszont akik hazatértek, demoralizáltak, alultápláltak és gyengék voltak. A fogságba nem esett frontról érkezők többsége fegyver nélkül indult haza. Nem volt sem olyan haderő sem pedig arra való személy, aki komoly ellenállásba kezdjen. Az itt élők kezdetben a legtöbbet az éhezésen túl a hágók galíciai és bukovinai oldaláról érkező ukránoktól szenvedtek, több összetűzés zajlott velük. Ők többnyire élelemszerzési célból fosztogattak. Az ukránok abban bíztak, hogy a ruténok majd melléjük állnak, de mint tudjuk, a ruszinok a magyarokkal szimpatizáltak. Fegyveres összetűzésről szó sem lehetett. 1919. január 3-án érkezett a hír, amelyben figyelmeztették a lakosságot, hogy a Vinnicsenkó vezette ukrán kormány be fog törni a vidékre. Hoztak egy döntést, amely értelmében minden katona, aki akkor Kárpátalján tartózkodott, visszavonul egészen Vásárosnaményig.
A parancsba adták, hogy robbantsák fel a lőszerraktárakat és mindent, amit nem tudnak hátraszállítani.
De rájöttek, hogy ha mindent megsemmisítenek, ám később visszaszerzik a területet, akkor csak maguknak okoznak kárt, ezért a jelentés szerint csak a vasúti váltók felszedésére kaptak engedélyt.
– Milyen volt a gazdasági helyzet akkoriban?
– 1916-ig ez a vidék hadműveleti területnek számított. Ez azt jelentette, hogy a vármegyéket két részre osztották fel, az egyiken a harcok folytak, a másik hátországnak minősült. Előbbiben semmilyen gazdasági tevékenység nem folyt, mert a civileket is evakuálták. Kárpátalján akkoriban két fő kereskedelmi cikk volt: a fa és a bor. Utóbbinak 1914-től folyamatosan csökkent az előállítása, mert rossz időjárási viszonyok jellemezték a térséget, ami rányomta a bélyegét a szőlészetre is. Pedig nagy szükség volt az alkoholra. Bátorságfokozó mellett bevett szokás volt a háború alatt, hogy a katonák mérgezték a kutakat.
Ha közeledett az ellenség, és épp volt köztük egy kolerás beteg, akkor azt bedobták a kútba.
Ők maguk petróleummal vagy alkohollal védekeztek a fertőzések ellen. Fél liter bor volt a napi mennyiség, amit a helyi borkészítő társaságoktól szereztek be. Beregszászban több mint ötven pincészet működött. Dédnagyapám is vincellér volt az egyikben. Ha nem lett volna elég a háború okozta teher, a vidéknek a lakosságon túl még a katonákat is el kellett látnia, ezért a mai Kárpátalja területe akkoriban többnyire a kormánytól és más vármegyéktől kapott támogatásból élt. Az emberek igyekeztek gyűjtögetni, de nem volt mit. Ezt tetézték még a katonai rekvirálások is. Az alakulatok hatósági lefoglalásokba kezdtek, amelyek néha piszkos módon folytak. Általában pénzben fizettek a termékekért, viszont ha nem volt pénz, váltójegyet kellett érte adni. Ám a rekvirálók ezt csak úgy adhatták, ha jelen volt egy tiszt is. Sokszor azt hazudták, nincs köztük az illetékes, aki aláírhatná, ezért csak úgy elvitték a jószágot, és a paraszt nem kapott érte semmit… A háború alatt a magyar állam hadikölcsönök vásárlására is biztatta a lakosságot. Ennek a lehetőségnek a népszerűsítése általában úgy zajlott, hogy a pap a templomban felajánlott egy összeget, amihez a hívőknek is illett csatlakozni… Szép kis kamatot ajánlottak cserébe. Azt akarták, hogy az emberek megszabaduljanak a készpénztől, ezáltal az államot támogatják hadikiadásaik törlesztésében. A háború idején ugyanis az állam ebből a pénzből fedezte a kölcsönöket.
Végül mindenki belebukott, a háború végén nemhogy kamat még pénz sem volt.
– Milyen munkalehetőség kínálkozott akkoriban?
– Nem sok. Gyárakból is mindössze egy-kettő dolgozott. A Klotild volt köztük a legnagyobb. Ott fakitermeléssel foglalkoztak.
A gyár nagyjából ezer embernek adott munkát a háború idején.
A gyár fontos salétrom előállító volt, amely a füstnélküli lőpor elengedhetetlen része. A beregszászi levéltárban talált adatok arról tanúskodnak, hogy a gyárak létesítésének egyik feltétele az volt, hogy rendbe tegyék a környező utakat. Nagymuzsaly környékén például így újították fel az útszakaszokat. A Klotild gyár azonban megszűnt a háború után, az emberek munka nélkül maradtak. Aki tehette, főleg az értelmiség, (a hivatalnoki réteg jelentős része) a munkások, emigráltak a mai Magyarország területére. Ők lettek később a vagonlakók, mert miután az anyaországba mentek, nem kaptak azonnal munkát, illetve lakást, és több hónapon át a pályaudvarok vagonjaiban éltek.
Simon Rita
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
