A karanténosdi és „vasfüggönyösdi” már sokadik hónapját morzsoljuk, és ilyenkor bizony óhatatlanul is más szemszögből kezdi nézni az ember ezt a szép világot. Mostanra elmondhatjuk, hogy olyan tapasztalatokkal gazdagodtunk, amelyekre néhány hónapja nem is gondoltunk. És részemről most nem igazán a nagyhatalmak „soft poweres” nyomulását vagy az ENSZ és WHO teszetoszaságát említeném. Sokkal inkább azt, hogy a hatalmi játszmáktól sokkal kézzelfoghatóbb „eredményei” is lettek a világjárványnak.
Rögtön itt van az első tanulság, az országhatárok szentségéről. Mert bizony mi itt ezen a kies Kárpátalján már teljesen elszoktunk attól, hogy a szomszédunkban ott húzódik egy, a térképeken szép sárga vonallal jelzett határ, amely – ha a felelősök úgy döntenek –bármikor vasfüggönyként szakíthat szét családokat, barátokat. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a globalizációnak nevezett, és sokat kárhoztatott folyamat valójában milyen gyönge lábakon is áll. Végtére, amikor kitört a világjárvány, a hollywoodi akció- és katasztrófafilmeken szocializálódott honpolgár mit is várt? Részemről azt, hogy miután a WHO kihirdette a pandémiát, a Föld legjobb genetikusai, orvosai, gyógyszervegyészei az Ural vagy a Sziklás hegység oldalába vájt szuper agyközpontban vállt vállnak vetve kezdenek dolgozni az oltóanyagon és a gyógyszereken. Sokmilliárd dollár értékű felszereltséggel bíró laborokat, nemzetközi összefogást, korlátlan anyagi és humán erőforrások mozgósítását vizionálta az, aki Luc Besson vagy Michael Bay féle forgatókönyvet várt. Ehhez képest mi történt? Újabb tanújelét kaptuk, hogy fajunk mennyire önző, és társadalmaink mennyire atomizáltak. A járvány kezdeti szakaszában szinte minden kormányzat a „mindenki magáért, Isten mindenkiért” elve mentén igyekezett redukálni a veszteségeket. A derék németek például az akkor már összeomlás szélén álló olasz egészségügyet 50 koronavírusos beteg átvételével segítették, hogy azokon a német orvosok megfelelő tapasztalatot szerezzenek a kór kezeléséhez! Európa-szerte leereszkedtek a vasfüggönyök, ma pedig azt látjuk, hogy minimum tucatnyi ország száznyi laboratóriuma fejleszt gyógyszereket mindennemű együttműködési szándék nélkül. Nincs munkamegosztás, és ez gazdasági téren is tapasztalható, hiszen az Európai Unió tagjai valahogy csak saját határaikon belül tudják elképzelni a recesszióba zuhant gazdaság(ok) újraindítását és akkor még nem szóltunk olyan „perifériális érdekeltségekről” mint Ukrajna.
Mert bizony Európa atomizálódása talán Ukrajnát ,és azon belül a kárpátaljai magyarságot érintette leghúsbavágóbban. Most nem a mindennapi betevőt lengyel-, magyar-, vagy éppen bajorföldön megkeresni kénytelen földijeinkről szólnék. Végtére számukra a gazdasági szükségszerűség csak megnyitotta a határt, de mi van az olyan elvetemedettekkel, akik nem „odaát” dolgoznak, nem csencselnek cigivel, vodkával, csak egyszerűen szeretnének néha átruccanni a barátokhoz, rokonokhoz. Akik bevették annak idején, a határok megnyitásakor azt a maszlagot, hogy nem a gazdasági szükség, hanem az emberi összetartozás iránti érzés bontotta le a szögesdrótot. Végtére van, aki fiait, van aki az unokáit és van aki menyasszonyát, vőlegényét szeretné már végre vírus- és karanténmentesen megölelni. És van, aki egyszerűen csak egy pohár jó borra ülne le barátaival.
Ezek az emberek egyelőre várnak és reménykednek, bár tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. Hiszen a COVID-19 bizony sokakat megölt már testi valójukban, de a védekezés drákói (és néha érthetetlen) szigora százszor annyi embert nyomorított meg lélekben, és mostanra már a normalitásba vetett remény lángja is igencsak takarékon pislákol felénk. Ennek oka pedig nem más, mint a már jól ismert ukrán politikai barbatrükk, melyben egyetlen biztos pont van: az hogy bármi és annak az ellentettje is megtörténhet.
Mindeközben pedig tény, Ukrajna-szerte egyáltalán nem lassul ugyan a fertőzés eszkalációja, de azért Arszen Avakov belengette az EU-tagországok irányába történő határnyitást (igaz konkrét időpontot megjelölni nem akart vagy tudott), csak a jelen ukrajnai adatok mellett nem tudni erre mennyire lesznek vevők a nyugati szomszédok a járvány adatainak ismeretében. Egyszóval tombol a totális kommunikációs káosz, a mezei polgárnak meg elkezd olyan érzete lenni, hogy „odafenn” a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, de az biztos, hogy ennek megint csak Kárpátalja és a kárpátaljai emberek isszák majd meg a levét. Ukrajna számára ugyanis az Európai Unió kapujának számító megye fontossága valahogy mindig elsikkadt. Lett légyen szó közutakról, egészségügyről, fizetések színvonaláról, közszolgáltatásról vagy egy világjárvány elleni harcról, Kárpátalja –mely épeszű hozzáállás szerint az EU irányába elhelyezett kirakatrégiónak kellene, legyen – mindig a „futottak még” kategóriában szerepel és szerepelt. Pedig a jelen helyzet kezdetén semmi egyebet nem kellett volna tenni, mint erre a sokszor lesajnált periférikus megyére több figyelmet – no meg persze költségvetési forrást és tesztet – áldozni. És elfogadni a régi igazságot, miszerint, ha jóban akarok lenni a szomszéddal, akkor rendben tartom a pitvarom.
Matúz István
