Az első lépések egy gyerekkori álom beteljesítése felé.
Pitra Melinda számára költészet terápia. Egy éve kezdett el írni. A pozitív életszemlélet felé igyekszik terelni másokat is, és műveivel arra akarja ösztönözni az embereket, hogy lássák meg az életben a szépet és a jót.
– Olyan világot élünk, amikor nem mindig rózsás a helyzet, de a reményt soha nem szabad feladnunk – vallja a fiatal anyuka. – Szeretném, ha a verseimmel más lelkeket is gyógyítanék, és az emberek éreznék, hogy minden helyzetből van kiút.
– Hogyan fogtál neki az írásnak?
– Nagyjából egy éve kezdtem el. Sok a buktató, de nem adom fel. Érdeklődtem néhány szakértőnél, ám vagy nem válaszoltak, vagy segítség helyett csak kritikát kaptam tőlük. Ennek ellenére nem szeretnék felhagyni az írással, számomra ez az önkifejezés egyik módja. Sokat kellene még tanulnom, a ragrímekre, a helyesírásra komoly figyelmet kell fordítanom, illetve arra, hogy ne írjam túl. A szabad vers híve vagyok. Általában mindig visszatérek az első gondolatomhoz, hiába próbálom átírni például négysoros versbe, nem sikerül, mert a mondanivaló nem jön át, és nem érzem önkifejezésnek.
– Hogyan vetted észre vonzalmadat ehhez?
– Telefonos ügyfélszolgálatnál dolgozom hosszú évek óta, és akkor tűnt fel, hogy jól ki tudom fejezni magamat. Az emberek betanításával is foglalkoztam egy időben. Egyedül készítettem oktatóanyagokat is, és sokan dicsérték, milyen jól kommunikálok írásban. Aztán összeraktam egy-két verset, a férjem is elcsodálkozott, milyen jól megy. Onnantól kezdve, amikor hirtelen eszembe jutott valami, lejegyeztem, mert máskülönben kiment a fejemből. Nem emlékszem vissza a verseimre, csak ha megtanulom.
– Történt valami, ami kiváltotta ezt?
– A nagyszülők halála megviselt. Nagymamámról versben emlékeztem meg, az volt az első. Akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, a verset sem őriztem meg. Az én életemben is voltak nehézségek, szép és nehezebb időszakok. Az évek alatt felgyülemlett, összegyűlt érzések, amit most kiadok a verseimben. Lefekvés előtt röpködnek a gondolataim, amit ha nem írok le, elfelejtem. Nagyon szeretek kertészkedni, s amikor teszek-veszek, akkor is elmélkedem, a szép környezet megihlet. Szeretek egyedül lenni a természetben.
– A nehézségek mégsem nyomták rá a bélyegét az alkotásaidra. A vidám versek, a tanulságos gyermekmesék mind-mind hálát, pozitivitást sugároznak.
– Érdekes, mert előfordul, hogy szomorúan ülök le szavakba önteni a gondolataimat. A verseimben viszont ez a pozitív irányban jön le. Nehézségek ellenére is már úgy vagyok vele, hogy úgyis lesz holnap, egyszer kisüt a nap, és fő a pozitivitás. Sokan megütköznek, hogy milyen „naivan” festem le az életet. Tévednek, tudom, milyen az élet, engem is keményen megpróbált, de éppen ezért szeretnék a jóra koncentrálni, meglátni mindenben a szépet, és másokat is arra biztatni, hogy örüljenek az életnek. Az Istenbe vetett hitem, a természet szeretete mindig reményt adott.
– Mi szerepel a távlati terveid között?
– Elsősorban szeretném képezni magamat. Ha lehetne, tanfolyamon is részt vennék, vagy egy hozzá értő embertől vennék különórákat, hogy vezetgessen az úton. Tervben van a versek mellett gyermekmesék, novellák megalkotása. Hiszem, hogy sikerülhet, amit eltervezek.
– A kisfiad is hajlamot mutat a költészet iránt. Te kitől örökölhetted?
– Ő most kilencéves. Két évvel ezelőtt tett le az asztalra olyan alkotásokat, amire csak pislogtunk, nagyon komoly mondanivalójuk volt. Gáton születtem, Nagybaktára jöttem férjhez, itt tanultam meg ukránul. A kisfiunk is ukrán iskolába jár, ő ezen a nyelven próbálta meg kifejezni magát. Ahogy ő leállt az írással, én tavaly nekikezdtem. Az édesapámtól örökölhettem. Ő szépen festett és rajzolt, és nagyon bőbeszédű is volt. Viszont őt nem ismertem, a szüleim hamar elváltak.
– Nem volt könnyű gyerekkorod…
– Nagyon szerettem volna továbbtanulni. Imádtam az irodalmat. De öten voltunk testvérek, a szüleimnek nem volt lehetősége taníttatni minket. A három öcsémre sűrűn vigyáztam, édesanyámnak rengeteget segítettem, nem igazán volt arra lehetőségem, hogy kibontakoztassam a tehetségem. Annak ellenére, hogy már elmúltam harminc, még most is beülnék az iskolapadba. Úgy hiszem, nem áll meg az élet, az ember bármikor megvalósíthatja önmagát. Sosem késő tanulni, fejlődni, lényeg mindig csináljuk azt, amit szeretnénk, ha kell fiatalon, ha kell idősen, mert a szenvedély éltet bennünket, és táplálja a lelkünket, ami élteti a testet, és a boldogságunk mozgatórugója.
Simon Rita
Pitra Melinda
Fagy
Messze földről jöttem el,
Megszülettem az éjszakai csenddel!
Apám volt a kék felhő, és hitvese a levegő!
A kék ég alját fátylammal vörösre festettem,
A nagy kietlenre zuzmarát hintettem.
Hosszú palástomat végighúzom
A szunnyadó mezőn,
Hajamat lecsúsztatom
A hegyes vártetőn,
Leheletemmel lefagyasztom
A zúgó patakot
S mosolyommal megfagyasztom a felkelő napot!
Elhozom neked a telet,
De te szívedben őrizd a meleget!
Kacagva végigsuhanok a nagy tavon,
De ne gondold, hogy oly erős vagyok…
Csak most képzeletben
A ,,Fagy” vagyok!
