Ha nem lenne elég a koronavírus következményeként ránk nehezedő teher, több helyen még az áradásokkal is meg kell küzdeniük a lakosoknak. Nyugat-Ukrajnában közel kétszáz települést öntöttek el a megáradt folyók, illetve a belvíz is komoly károkat okozott. Kárpátalján is vannak károsultak.
Ilyenkor, érthető módon, mindenki sopánkodik, zsörtölődik, aggódik és felelőst keres.
Ha nem esett volna annyit az eső… Ha befejezték volna a töltést… Ha nem vágják ki azt a sok fát a Kárpátokban…
Az illegális erdőirtás mértékét már nem is tudják megsaccolni az országban. Az utóbbi években olyan mértékű fakitermelés folyik, hogy még – állítólag – külföldön is kárpátaljai fából készül a bútor…
De nem kell messzire mennünk. Elég csak végigsétálni ősszel a Tisza-parton, ahol mást se hallani, csak fűrészelést, majd látni a fával színig megpakolt szekereket… Csak egy kicsit vágnak ki, csak saját részre, mert drága a gáz…
Meg tudom érteni. Az embernek az utolsó ép ér is elpattan a fejében, amikor meglátja a gázszámlát, amelyen újabban még a szállítás díját is feltüntetik.
Nem akarom a „kisemberre” hárítani azt, ami most zajlik, de az sem szerencsés, ha nem érezzük a saját „apró” tetteink súlyát.
Ne higgyük, hogy ez következmények nélkül folytatódhat. A Kárpátokban sem egyik napról a másikra lett ilyen válságos a helyzet, előbb-utóbb azonban, mint látjuk, megmutatkozik a felelőtlenség ára.
Szeretjük azt hinni, hogy nem üt vissza a rossz cselekedet – bármiről is legyen szó –, hogy mi azt már úgysem érjük meg… Valóban ennyire önzők vagyunk, ennyire nem számít, hogy mit hagyunk az utódainknak? Néha az az érzésem, hogy mindenki amolyan XV. Lajos francia király módjára viselkedik, akinek a híres, „Utánam az özönvíz!” kijelentést is tulajdonítják.
Ha ez így megy tovább, tényleg olyan lesz itt a helyzet, mint az özönvíz után.
