Híres világjáró magyarokat bemutató sorozatunk mai epizódjában azt a magyar tengerészt, zsoldost, rabszolga- és fegyverkereskedőt próbáljuk bemutatni, Nyugat-Afrika egyik első európai kutatója volt. „Enganna Komo” vagyis Komo (Micsoda) Úr ugyanis mindez egyszerre volt. Hősünk mindemellett egy néger király veje, a bié nép tiszteletbeli kereskedelmi és hadügyminisztere, számos ismeretlen közép- és nyugat-afrikai népről először hírt adó etnográfus, jeles földrajztudós – akit ma az angolok is minimum Livingstone-nal egyenrangúként emlegetnek –, és minden ízében kalandor volt. Lássuk hát a magyar tengerész történetét, aki sok tekintetben a nagyságrendekkel ismertebb Benyovszky Mórichoz hasonló életutat járt be.
Magyar László Magyar Imre öttömösi földbirtokos törvénytelen fiaként látja meg a napvilágot 1818-ban. A pesti piaristáknál bizony még csak Horvát László néven tanulhat, mert apuka valószínűleg nem rajong félrelépésének gyümölcséért, de ez a kis Lászlóban nem nagy nyomot hagy. 1842-ben ugyanis Fiuméban jelentkezik tengerészkadétnak, hogy messzi tájak megismerésével foglalkozhasson. Azt persze tudnunk kell, hogy ezekben az időkben a tengerésztiszteket nem annyira tengerészeti szakiskolákban képezték (pont Fiume lesz majd a magyar és osztrák tengerészképzés fellegvára a Nautica 1870-es megalapításával), hanem a fiatal tisztjelölt elszerződött valamelyik hajóra és ott az elsőtiszt meg a kapitány oktatta, majd ha úgy érezte az aspiráns, az adott ország tengerészeti hivatalában tiszti vizsgát tehetett. Ez történt Magyarral is, hiszen egy esztendő elméleti oktatás után máris egy Brazíliába tartó postahajón találja magát, mint kadét. Mivel viszont a kadéti fizetésből megélni nem nagyon lehetett, Magyar gondolt egy merészet és önállósította magát. Különböző – főképp rabszolga és fegyvercsempész hajókon – bejárja az egész Karibi-térséget. Legmeghatározóbb útja viszont Brazíliában kezdődik, amikor Santosban elszegődik egy spanyol rabszolga-csempész hajóra, mellyel a Föld másik sarkába, Új-Guineába indul. Az 5 hónapos utazás bizony jól is jövedelmez (a hajó fegyverrel, ópiummal és persze rabszolgákkal „üzletel”), mert Magyar részesedése nem kevesebb mint 1500 spanyol tallér! Hősünk Havannába utazik hát, ahol a pénzén szextánst, tengerészeti iránytűt, anemnométert (szélsebességmérő) vásárol és hat hónapig tanulja az óceáni navigáció fortélyait. A frissen szerzett tudással az Albatross nevű spanyol hajón teljesít szolgálatot mint másodkormányos, ám a távol-keleti út során a hajó kapitánya meghal. Magyar hiába „csak” másodkormányos, mégis többet tud a tengerhajózásról mint az elsőtiszt, hát átveszi a hajó irányítását. Az út során megfordulnak Szumátrán, Jáván és Madagaszkáron is. Itt Magyar sárgalázat kap, amiből csak a Jóreménység fokánál tud kilábalni. A Fokról már egy portugál hajóval jut el Rio de Janeiróba, ahonnan Vámosi József debreceni kereskedő ajánlólevelével a zsebében tovább indul Buenos Airesbe, hogy Manuel Rossas argentin diktátor flottájába tiszti rangot kapjon. A jó világ azonban csak 1845-ig tart, mert egy egyesült francia–angol flottilla csúnyán elbánik az argentin hajóhaddal. Magyar zsoldosként alig tudja elkerülni a kötelet, de szerencsére megússza a kalandot, ám tengerésztisztként egy ország sem akarja alkalmazni. Szeretne egy felfedező utat vezetni az akkor teljesen ismeretlen brazil vadonba a Mato Grosso és az Amazonas forrásvidékére, amihez a Magyar Tudós Társaság segítségét kéri 12 000 forint formájában. A nagytiszteletű tudós urak persze semmiféle ingerenciát nem éreznek a hétpróbás kalandor finanszírozásához, hát Magyar úgy dönt – irány Afrika. 1848 decemberében már Benguelában, ebben a ma is fontos angolai kikötővárosban látjuk viszont, ahol olyan híreket kap, hogy valahol messze, benn a kontinensben egészséges éghajlatú, gazdag fennsík található, amit talán érdemes lenne megismerni. Minden pénzét kereskedelmi csereáruba fekteti hát, és 1849 januárjában szolgáival csatlakozik egy Mursza nevű biéi nagyúr néger karavánjához. Ennek az utazásnak a során kapja bennszülött nevét – a Komot, vagyis Micsoda Urat – mert bármit lát vagy tapasztal, azt több bennszülött nyelven is elmagyaráztatja magának.
A Bié Birodalomba megérkezvén Komo úrnak kell a bié királynak átnyújtani a karavántól neki járó adót és vámot. A néger nagyúrnak igen megtetszik a magyar legény és úgy dönt, összeházasítja egyik leányával, hiszen egy ilyen minden hájjal megkent, bátor és szívós vő jól jöhet az udvartartásban. Kajája Kajángula nagyúr persze tudta, mit csinál, hiszen a fehér vő révén jócskán megnőtt a tekintélye, és azt is sejtette, hogy az új rokon olyan ember, aki segíthet népének megőrizni önállóságát, melyet nyugatról a portugál hódítók, északról meg a vérszomjas zulu népek beözönlése fenyegetett. Magyar először nincs oda az ötlettől, hogy elvegye későbbi nejét, a 14 esztendős és bizony európai fogalmak szerint is igencsak mutatós Ina-Kullu-Ozorót, de a lány nyakában megcsillanó aranykereszt, mely a keresztényi mivoltát bizonyítja, meg a harcosok lándzsái, gyorsan meggyőzik a házasság szükségességéről. A házassággal pedig mindenki jól jár! Magyar megvalósíthatja régi álmát, hogy expedíciót szervezzen az ismeretlenbe, hiszen a bié harcosokból olyan erőt tud kiállítani, melynek fedezetében nem kell félnie a rabló kiskirályoktól. Őfelsége, Kajája Kajángula számítása is bejön, mert a veje mobilizálja fegyver- és egyéb csempész kapcsolatait, minek köszönhetően a bié hadsereg komoly reformokat él át. Tűzfegyverekkel felszerelt több ezres haderő, sőt egyes források szerint tábori tüzérség is védi már a birodalmat. A tengerparti rabszolgavadászok bizony hamar megtanulják, hogy Komo úr népét jobb békén hagyni, mert a kalandor magyar keze alatt igencsak kikupálódtak katonai téren. Mindemellett pedig Magyar jó kereskedőnek is bizonyul, aki karavánutak megszervezésével az „államkincstárat” is gatyába rázza bié-földön. Fekete felesége is minden téren méltónak bizonyul férjéhez, hiszen nemcsak fiúkat szül neki, hanem saját vagyonával és több száz rabszolga- és szabad alattvalójával is támogatja férjét. Magyar igazi afrikai kényúrrá válhat hát. Több feleséget, és saját udvart tart, de a legfontosabb, hogy utazásai elől elhárulnak az anyagi jellegű akadályok. Nekilát hát, hogy megszervezze útját Lunda országába, a környező népek által rettegve emlegetett Muata Jamvo birodalmába. Az úthoz szükséges anyagiak megszerzését egy kereskedőkaraván Benguelába indításával szerzi meg, ahol busás haszonra tesz szert. 1850. február 20-án komoly csereáru-készlettel megrakodva, 235 kiválóan felfegyverzett és kiképzett harcos fedezete mellett, felesége és háremhölgyei társaságában Magyar nekiindul, hogy tiszteletét tegye Lunda-földön. Az utazás hónapokig tart és Magyar ezalatt feltérképezi a Zambézi és a Kongó vízgyűjtőinek jelentős részét, valamint a Kasai folyót. Útja során végül eljut Lunda országának rettegett despotája, Kabebe elé. Erről a „derék” néger nagyfőnökről akkoriban nagyon rossz hírek jártak, és bizony nem is alaptalanul. Kabebe ugyanis roppant nagy előszeretettel vágatott le füleket, orrokat, nemi szerveket, a kezekről-lábakról nem is beszélve. Saját népéből egész falvak lakosságát volt képes eladni rabszolgának, ám nemeseit inkább megölette, hiszen egy úrhoz méltatlan a rabszolgasors. Magyart 300 fős testőrháremében fogadja, a kalandor férfi meg kihasználja a lehetőséget és igen szemléletes képet fest e despota nagyúr barbár, kegyetlen, ám ugyanakkor pompázatos udvartartásáról.
Magyar hazatérvén sem ül sokáig a tűzhely mellett, mert 1852-ben ismét felhangzik a teherhordók éneke. Komo úr nekiindul annak a vidéknek, mely ma az Afrika-vadászok egyik legkedveltebb vidéke – az Okavangó mocsárvidéknek. Keresztül-kasul bejárja a ma Caprivi-övezetnek nevezett régiót. Többek között ő az első, aki kapcsolatba lép a mukankálának nevezett angolai busman törzsekkel (a legtöbb helyen az angolai busmanok felfedezőjének hibásan Serpa Pinto portugál utazót tekintik, ki 1878-ban ismerkedett meg ezekkel a sivatagi népekkel). Az utazásáról részletes jelentést tesz a portugál helytartónak, a Kalaháriban szerzett szembetegségét két hónapig kezelteti Benguelában, majd hazatér biéi otthonába.
1855-ben Magyar felett beborul az ég. Épp a Kuanza folyót kutatja, amikor egy rablótámadásban megsebesül, majd otthonról is rossz híreket kap. A Bié Birodalomban polgárháború tör ki, és apósát meggyilkolják. Magyar jól tudja, hogy a lázadók hamarosan fiaira, mint potenciális trónörökösökre is sort kerítenek, hát menekülőre fogja. Két fiát Mosszamédeszbe beíratja a helyi missziós iskolába, ő pedig visszatér a tengerpartra, Benguelába. Az időt naplói és tudományos eredményei rendszerezésével tölti, majd jegyzeteit elküldi a Magyar Tudományos Akadémiának. 1859-ben az Akadémia e jegyzeteket „Magyar László dél-afrikai utazásai 1849-1857 években” címmel kiadja, és Magyart az akadémia rendes tagjává választják. A könyve honoráriumát (140 aranyforint) és akadémiai tagságának oklevelét viszont a portugál hatóságok hanyagságának köszönhetően Magyar csak 1861 decemberében kapja kézhez. A Magyarországról érkező levél az akkor már nagyon rossz anyagi körülmények között élő kalandornak biztos jól eshetett, de a sorsán változtatni már nem tudott. Magyar László ugyanis nagy szegénységben élve, tisztázatlan körülmények hatására, 1863. november 23-án, mindössze 46 évesen elindul utolsó utazására, oda ahonnan karaván még sosem tért vissza.
Matúz István
