Imádja a természetet. Humoros, kellemes beszélgetőpartner, akiből sugárzik a hivatása iránti elkötelezettség. Érdekes hobbijai ellenére, amióta megszülettek a gyermekei, sokkal óvatosabb lett. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Shkirják Antal, a Nemzeti Orvosi Akadémia Továbbképző Intézetének idegsebész–onkológusа.
– Honnan fakad ez a talpraesettség?
– Gyerekkorom óta rá voltam kényszerülve, hogy teljesítsek, felelősséget vállaljak. Tizenéves koromtól mondhatni én voltam a családfő. Tizennégy évesen már megszerveztem az első vállalkozásomat. Használt ruhát vásároltam, hazabringáztam vele, kivasaltam, mama drága francia parfümjével befújtam, aztán visszavittem a saját placcomra és árultam. Tőlem elkapkodták, a turiban meg ott állt halmokban. Így indult a marketinges tevékenységem. Jelenleg menedzserként is dolgozom. Az egyetem első évétől esküvői ceremóniamesterként is kipróbáltam magam, mivel a karon már vezettem rendezvényeket. Kárpátalja legjobb színészévé is megválasztottak. Szinte mindennel foglalkoztam a csempészésen kívül.
– Hogyan jött végül az orvosi?
– Eleinte úgy gondoltam, megtöröm a családi hagyományt, és más szakmát választok. Nálunk mindenki doktor. Szerintem még a kutyánk is rendelkezik némi orvosi tudással. Az ungvári gyermekkórházat a dédnagymamám alapította.
Amikor végzősként elmentem az Ungvári Nemzeti Egyetem kínálatából szemezgetni, épp nyitva volt egy ajtó, ahol a felkészítő tanfolyam diákjait oktatták. Beültem közéjük. Annyira egyszerűnek tűntek azok a biológiai kérdések… Ráadásul még azelőtt, hogy orvossá váltam, életet mentettem. Nagyon jó érzés volt, megbizonyosodtam arról, hogy nekem mégis ezt kell csinálnom. A második évfolyamtól már dolgoztam a vasúti kórházban. 2007-ben diplomáztam le. Volodimir Szmolanka professzor szerette volna, ha itt maradok, de egész Ukrajnában sehol sem volt szabad idegsebészeti munkahely. Rivnében talált egy teljes állást. Már másfél éve házasok voltunk akkor a feleségemmel. Összepakoltunk és odaköltöztünk. A lakás, amit béreltünk, a fizetésem hetven százalékát elvitte. Az ablakai a diliház udvarára néztek. Két és fél hónapig tartott ez a „kaland”. Aztán Kijevbe mentem, a Nemzeti Orvosi Akadémia Továbbképző Intézetének Idegsebészeti Karára. Rövidesen felvettek laboránsnak. Végigjártam a ranglétra minden fokát, amíg eljutottam idáig. Az orvosi fizetésből nem lehetett megélni. Volt egy cégem, ahol telekommunikációs eszközöket árultunk. Akkoriban távol voltam a családtól. A kislányunk, Kszénia 2008-ban született. Tóni fiam most négyéves. Végül felköltözött a feleségem is. Öt évig diákszállón éltünk, amit a saját pénzünkön újítottunk fel. Ez idő alatt megkerestük a pénzt a lakásra, de a hatalmas infláció miatt végül nagyon sokba került az a kölcsön, amit dollárban vettem fel. A fővárosból aztán kiköltöztünk egy csendes kis erdős területre, amit nagyon szeretünk.
– Mi jelent önnek kikapcsolódást?
– Imádok búvárkodni. Ezt nem amatőr szinten művelem, elég komoly felszerelésem van. Nemzetközi bizonyítványom is van arról, hogy negyven méterre lemerülhetek. A következő cél a hatvan méter. A víz alatt megnyugszom. Főleg emiatt évente kétszer utazunk Egyiptomba. A lányomat próbálom felkészíteni, idén talán megejtjük az első merülését 4-5 méter mélységben. Szeretek horgászni is. A Desznán szoktunk pecázni az egyik haverom hajójáról. Igazából minden tevékenységet, ami a természethez köthető, élvezek.
– Szeret viccelődni?
– Természetesen. A humorérzék nagyon fontos. Enélkül nem érdemes élni. Nehezemre esik olyan emberekkel társalogni, akik nincsenek megáldva ezzel a tulajdonsággal. Én nagymamámtól örökölhettem a humoromat.
– Ennek köszönhetően könnyebben dolgozza fel a munkája során átélteket is?
– Jó visszajelzéseket kapok a betegektől. Tudom kezelni a helyzetet, oldom a feszültséget. Hagyom sírni a pácienst, de jelzem neki, hogy jobb, ha reggel és este teszi, akkor legalább a vízhajtón is spórolunk. Orvosi hibát még nem követtem el, de az onkológiai betegségekkel nehéz harcolni, olykor a daganat győz.
– Óvatos?
– Persze, főleg a gyerekek születése után váltam azzá. Pitbike-ozom is. Akik láttak motorbiciklizni tíz évvel ezelőtt, és megnézik most hogyan csinálom, elmondhatják – ég és föld. Régen vakmerőbb voltam. Az autómban szuper erős motor van, de mindig nagyon óvatosan vezetek. Felülkerekedett bennem a felelősségtudat.
– Vallásos?
– Igen. A 11. osztályban felvételiztem egy teológiai iskolába, Lembergben. Ezt az utolsó osztállyal és az orvosi tanulmányaim első két évével párhuzamosan végeztem. Minden hónapban öt napra utaztam oda, és végül megszereztem a teológus-képesítést. Adventista vagyok. Saját televízió-csatornája van a felekezetnek, a Remény, ahova gyakran hívnak vendégnek.
– Hisz az emberekben?
– Igen. Két kitételem van egy emberrel szemben: legyen profi abban, amit csinál, és legyen őszinte, mivel amit állít, azt nem fogom megkérdőjelezni. Hinni akarok az embereknek, nem kételkedni bennük. Ha valaki átver, onnantól kezdve nem számít, mit mond.
– Hogyan reagál a piszkálódásra?
– Ritkán szoktak szúrkálni, mert tudják, hogy ez nem szerencsés. Nem azért, mert megharagudnék, ez egyáltalán nem jellemző rám, csupán ha „visszacsípek”, azt megérzik. Éles és hosszú nyelvem van.
– Van kedvenc mondása?
– Gabriel García Márquez egyik idézete nagyon tetszik: Ne küzdj túl erősen. A legjobb dolgok váratlanul történnek…
– Mivel lehet örömet szerezni önnek?
– A legnagyobb öröm, ha a műtét után eljön a család és mindenki együtt örül. Később küldenek egy szelfit, ettől boldog vagyok. Olykor italt is hoznak köszönetképp, de egyáltalán nem fogyasztok alkoholt. Soha még egy kortyot sem ittam. Ha a kisfiamnak kell borogatást csinálni, akkor felbontunk egy huszonöt éves konyakot, de amúgy csak halmozódnak az üvegek.
– Mit tanácsolna az embereknek?
– Fordítsanak nagyobb figyelmet a saját egészségükre, és rendszeresen keressék fel az orvosukat. Hiszen a legnagyobb érték, amit az ember birtokolhat ezen a földön, az az egészség.
Simon Rita
