Tóth Anna Karolinának lételeme a csend, a nyugalom. Akkor szeret alkotni, amikor nincs mellette senki. Közel három éve kezdett bele a műkörmös szakmába, azután vágott neki a festészetnek. A köröm felülete kevésnek bizonyult, ezért jött a papír, ám most már a vászonra is magabiztosan fest.
– A manikűrrel kezdted.
– A középiskola után úgy döntöttem, nem tanulok tovább. A műkörömépítés volt az egyetlen szakma, ami szimpatikusnak tűnt. Viszont épp az rettentett el ettől a foglalkozástól, hogy komoly rajzkészséget és aprólékos munkát igényel – kezdi beszélgetésünket a huszonhét éves szernyei lány. – Egy budapesti cégnél dolgoztam távmunkában. De csak ott motoszkált bennem a műkörömkészítés iránti vágy… A mi kis községünkben nagyon jó szakemberek vannak, így kerültem én is az egyik legjobbhoz, Barta Adettához, aki megtanította a szakma fortélyait. Aztán engem is megtiszteltek a vendégek a bizalmukkal. Ehhez az is hozzájárult, hogy Adetta mellett tanultam, aki már elismert volt a szakmában. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valakinek szép manikűrt készíts, meg kell ismerned az illetőt, hogy tudd, mire vágyik, mi tetszik neki, mi passzol hozzá. Úgy veszem észre, az emberek értékelik ezt az odafigyelést és kedvességet.
– Miután kicsiben sikerültek a rajzok, gondoltad, megpróbálod nagyban is?
– Igen. A festészettel is a manikűr révén kerültem kapcsolatba. Az ahhoz szükséges tudnivalókat autodidakta módon sajátítottam el.
A barátnőm, aki művészszakkörre járt, megajándékozott az első akvarell-készlettel.
Próbálkoztam, más művészek munkáiból merítettem inspirációt, igyekeztem elsajátítani az alapokat. A kis műkörmök után papírra kezdtem rajzolni, aztán, mikor már kellő motiváltságot éreztem, beszereztem az első vásznamat. A karantén alatt több időm volt az önfejlesztésre. Nagy lelkesedéssel vágtam bele. A műkörömdíszítő-tanfolyam közben is volt már sikerélményem, úgy gondolom, elég hamar ráéreztem, annak ellenére, hogy az iskolában egyáltalán nem mutattam hajlandóságot a rajzolás iránt. Az anyai nagynéném nagyon szépen rajzol, mindig az ő segítségét kértem a rajz házi feladatoknál. Ha művészetről volt szó, akkor inkább a zene állt közelebb hozzám. Édesapám hegedült, nagybátyám szaxofonozott. Az iskolában az énekkar tagja voltam.
– Milyen stílus mellett tetted le a voksodat?
– Nagyon sok művész munkáját áttanulmányoztam, így találtam egy elég érdekes irányzatot, a Kovált. Ez a belarusz festőművész, Szerhij Kovaljev munkásságát jellemzi. Ha az ember ránéz ezekre az alkotásokra, elsőre úgy tűnhet, mintha kovácsoltvasból készült munkákat látna.
Ez azért van így, mert metál- vagy aranyszínű olajfestékekkel dolgozik, különböző kaparóeszközökkel, és ahogy ő fogalmaz, „némi titokkal” viszi fel a festéket.
Ettől kissé dombormű hatást is kelt. Én ezt szerettem volna kipróbálni, igaz, nem olajfestékkel vágtam bele, hanem akrillal. Az ő munkája nyomán kezdtem el készíteni a saját festményeimet. Természetesen a nyomába sem érek, de sok mindenkinek tetszett, amit csinálok. A férfi-női szürrealisztikus alakok ötlete tőle jött az óvárosi hangulattal együtt. Kovaljev úgy fogalmaz, ez színházi hangulatot kölcsönöz a képeknek.
– Csak saját örömödre festesz, vagy készítesz rendelésre is?
– Egyelőre csak a családnak, rokonságnak szoktam képeket készíteni. Voltak már érdeklődők, de számomra ez nagyon új. Csak akkor szeretek festeni, amikor elkap az ihlet, és van hozzá kedvem. Úgy vélem, a képességeim még korlátozottak, és parancsszóra nem menne. Nem tartom magam művésznek, még csak próbálkozom.
– Mennyi időbe telik elkészíteni egy-egy festményt?
– Mérettől függ. Kis méretben szeretek alkotni, mert azt jobban átlátom. Egy 20×30-ast egy szuszra, rövidebb kávészünetekkel, képes vagyok megfesteni. Ezt jobban is szeretem, mint amikor hosszabb megszakításokkal kell dolgozni. Egy nagyobb képnél azonban érdemes szüneteket tartani, mert úgy tapasztalom, a vásznon már nem nagyon tudok javítani, ezért komoly koncentrációt igényel. Engem kikapcsol a festészet, bár vannak „idegtépőbb” pillanatok. A művészetben azonban van annyi szabadság, hogy ha kicsit másképp is sikerül az eltervezettnél, az úgy lesz „művészi”.
Úgy gondolom, a készség fejleszthető, elsősorban kitartás és szorgalom kell hozzá.
Gondoltam arra is, hogy meglátogatok valamilyen képzőművészeti iskolát, de ezt egyelőre elodázom.
– A szakmádnak és a hobbidnak bárhol hódolhatnál. Mi az, ami mégis Kárpátalján tart?
– Az állandóság híve vagyok, és szeretek itt élni. A családom is itt van. A barátom mondjuk éppenséggel Magyarországon él, így a határszigorítás most nem kedvez nekünk, de reméljük, hamarosan ez is megoldódik. Vallásos családban nevelkedtem. Az iskola befejeztével önkénteskedni kezdtem, bibliai oktatómunkát vállalok. Ezért is felel meg nekem ez a részmunkaidős manikűrözés, ahol magam osztom be a napomat.
– Mi az álmod?
– Meg vagyok elégedve a jelenlegi helyzetemmel. Már akkor nagyon boldog leszek, ha minden úgy marad az életemben, ahogy most. Egészséges vagyok, van munkám, hobbim, amit szeretek, jó családban és közösségben élek. Több nem is kell.
Simon Rita
