Igor Petrasko álláspontja szerint az árak emelkedésének egyik kiváltó oka az, hogy külföldön egyre keresettebbek az ukrajnai termékek. A gazdasági miniszter hozzátette: a tárca intézkedéseket foganatosít annak érdekében, hogy ne dráguljanak a szociális szempontból fontos cikkek. A termelők és az értékesítők hajlandóságot mutatnak arra, hogy szinten tartsák az alapvető élelmiszerek árát.
Ebben a nyúlfarknyi hírben több van, mint gondolnák.
Vegyük előre a nyilvánvalót. Az már önmagában elkeserítő, hogy emelkednek az árak, de, hogy lapos pénztárcákkal a nyugati fogyasztókkal kell majd (most) versengenünk…
Ne legyenek kétségeink, az ukrán termelő, kereskedő természetesen ott fogja értékesíteni az áruját, ahol többet fizetnek érte. Ha az hozza a nagyobb hasznot, akkor exportálja az utolsó mérő búzát, az utolsó fej céklát (aztán se vodka, se borscs!). Jobb esetben itthon adja el, persze olyan áron, hogy így is bezsebelje a nyugati profitot. Mert a biznisz az biznisz, nem jótékonykodás, nem hazafias díszmenet.
Mellesleg a gyárosok, földbirtokosok, nagykereskedők duplán nyernek, mert az olcsó (éhbéren tartott) honi munkaerővel előállított terméket mind a bel-, mind a külföldi piacon extrahaszonnal értékesítik. S erről nem mondanak le, akármit is tesz a gazdasági miniszter.
Mindennek – persze csak és kizárólag elméleti síkon – gátat vethetne az állam. Hozhatna a belföldi fogyasztót védő törvényeket. Önmérsékletre kényszeríthetné az oligarchákat.
Persze nem teszi, mert van veszélytelenebb módja is az államkassza ilyen-olyan mértékű feltöltésének. Meg kell adóztatni a plebset.
Végiggondolták már, hogy mennyit kell fizetnünk az államnak ezért, hogy dolgozhatunk? Nem keveset. Bérünket 20 százaléknyi jövedelemadó terheli, s még ennél is többet fizet a munkáltató egységes szociális hozzájárulás címén. Ez azt jelenti, hogy minden dolgozó az év 12 hónapjából ötben a gondoskodó állam javára gürcöl.
Ehhez képest a sötétnek mondott középkorban kivetett úrbér, egyházi tized csupán aprópénz volt.
Bizony sokan nyúlkálnak a zsebünkben. S nincs, aki a kezükre csapjon.
Horváth Sándor
