Sokak bánatára – persze tudom, néhányak örömére – véget ért a tavaly nyárról egy évvel elhalasztott Euro 2020-as kontinenstorna. Az Európa 11 városában, köztük Budapesten rendezett labdarúgó esemény egyúttal az újrakezdést is szimbolizálta az elhúzódó Covid-káosz után. A várva várt futballtorna közel sem csupán magáról a sportágról szólt, hiszen a labdarúgás nemcsak egy játék, annál sokkal több, ami az elmúlt egy hónapban is fényesen beigazolódott.
Gyermekkori vágyam vált valóra azzal, hogy élőben is ott lehettem egy ekkora tornán, azt viszont nemhogy gyerkőcfejjel, de még egy jó évtizede sem gondoltam volna, hogy én egyszer Magyarországnak személyesen szurkolhatok egy Európa-bajnokságon, éspedig Budapesten. Gondolom, vagyunk így ezzel egy páran. Amit pedig a nemzeti tizenegy kivitt a pályára, amilyen szívvel és fanatizmussal küzdött, ráadásul ez most eredménnyel is párosult, azt a mi generációnk biztosan nem feledi, míg él. Még leírni is felemelő érzés, hogy a meggypiros mezesek a meccsek nagyobb részében győzelemre álltak az elmúlt két világbajnokság győztesei, olyan nemzetek futballistái ellen, mint a francia vagy a német, s egy müncheni döntetlen után mi voltunk egyszerre büszkék és vigasztalhatatlanul csalódottak, a nagy németek pedig örültek egy hazai iksznek.
Ám ez a csapat sokkal többet ért el annál, mint amit az eredményjelző tábla mutatott. Derék munka volt ez ország- és nemzetimázs-építés szempontjából. A csehek és a dánok mellett kivívtuk a legszimpatikusabb csapatnak járó nem kis elismerést. Számtalan ukrán ismerősöm gratulált a magyarok szerepléséhez, elragadtatással nyilatkoztak a Puskás Aréna – még a televízió képernyőjéről is sugárzó – utánozhatatlan hangulatáról, az oroszlánként harcoló futballistákról. Egyikőjük például azzal jött, hogy ő az egy időben lejátszott francia–portugál szuperderbi helyett inkább a német–magyart nézte és a focistának készülő fiával együtt Kleinheisleréknek szurkolt teljes szívből. Mindig jó magyarnak lenni, de amikor ilyet hall az ember, különösen az!
Igyekeztek is sokan megragadni az alkalmat, és fürdőzni egyet a magyar válogatott sikeres szereplésének fényében, politikailag is meglovagolni az egész országban és a külhoni területeken érzékelhető futball-láz hullámait. Olyanok is, akik tegnapelőtt még véres szájjal kritizálták a stadionépítést, a futballra szánt támogatásokat, s akik nemrég még stadionlebontásokkal élcelődtek. Ennél már csak az UEFA botrányos viselkedése szánalmasabb. Megmagyarázhatatlan módon a Puskás Aréna bezárásával és pénzbüntetéssel „honorálta” azt a csodás és Európa-szerte irigyelt fantasztikus hangulatot, ami a budapesti helyszínen uralkodott az Eb-meccseken. Még a világ- és Európa-bajnok francia és portugál klasszisok és szurkolóik is elismerően csettintettek a magyar publikum fantasztikus, a pályán lévők erejét megduplázó buzdítása láttán, erre az európai szakszövetség mondvacsinált indokokkal drákói büntetést szabott ki. Oké, lehet, hogy felharsant egy-két nem éppen irodalmi szlogen, de hát kérem ez nem az opera, ez futballstadion, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy olykor az ellenfelet is „méltatják”. Ott voltam a magyar válogatott mindkét hazai meccsén, ezért állíthatom, semmi kirívó nem történt. Hogy az UEFA besúgói hol rejtőzködtek és milyen sértő megjegyzéseket hallottak, láttak, az száradjon az ő lelkükön. Kár, hogy Münchenben vakok voltak, amikor a magyar himnusz közben szivárványos zászlót lengető provokátor rohant be a pályára és lengette a rongydarabját a játékosok arcába. De az is kérdés, hol voltak, amikor az angol drukkerek egyenesen lézerrel zavarták a dán kapust Kane tizenegyesénél, és merre bóklásztak, amikor az angol huligánok békés olasz drukkereket vertek a stadionban, az utcán, a metrón. Hogy az oroszverő ukránokról már ne is szóljunk…
Persze tudjuk, az más… Kettős mérce, amit szabad Jupiternek… A mindig kimérten, igazán diplomatikusan megszólaló Szijjártó Péter magyar külügyminiszter önmaga stílusához mérten most különösen erősen odaszólt az UEFA-nak, amire csak azt tudom mondani, még így is visszafogottan, túl finoman fogalmazott.
Számomra nem vitás, a szivárványos őrületet felkaroló, eközben egyenlő játékot hirdető UEFA politikailag bűzlő, minden szempontból igazságtalan és aránytalan szankcióval büntetett. Talán ez volt az ára a nem térdepelésnek. Most nyoni székházukban elégedetten dörzsölik a tenyerüket. Lelkük rajta. Nekik ez okoz örömet, nekünk viszont a Ria, ria Hungária! Mi vagyunk a szerencsésebbek!
